Ma már senki sem adna pénzt ilyen filmre – 30 éves az Esőember

Hírek

Oszd meg másokkal is

Barry Morrow forgatókönyvírót egy találkozás vitte rá arra, hogy elkezdjen dolgozni az Esőember forgatókönyvén. Egyszer egy olyan férfit mutattak be neki, akinek bámulatos memóriája volt, szinte bármit megjegyzett, amit elolvasott. Bár ez a fickó nem volt autista, Morrow némi kutakodás után egy autista férfit tett meg az Esőember című sztorija egyik főszereplőjéül.

A film terve a nyolcvanas években sok A-ligás rendező figyelmét felkeltette. Kacérkodott a megfilmesítésével Steven Spielberg, Sydney Pollack (Aranyoskám, A keselyű három napja) és Martin Brest (Beverly Hills-i zsaru) is, de a projekt mindegyiküknél vakvágányra futott. A gond állítólag az volt, hogy mindhárom direktor túl egyszerűnek gondolta Morrow alapötletét, és különböző mellékszálakkal próbálták színesíteni azt (az egyik verzióban például egy motoros banda üldözte a Babbitt testvéreket), ám ettől a cselekmény szétesővé vált, és elveszítette a lényegét: a két tesó közös utazását és egymásra találását. Amikor sokadik kérőként Barry Levinson érkezett a projekthez, a Jó reggelt, Vietnám! rendezője egyből meglátta benne a lehetőséget, és tudta, hogy ez a film akkor működhet jól, ha lerázza róla az időközben rárakódott felesleget.

A film, amibe senki se mert belepofázni

Viszont volt egy probléma, ami bármelyik rendező életét alaposan megkeserítené: a forgatást úgy kellett megkezdenie, hogy nyakukon volt a hollywoodi forgatókönyvírók sztrájkja. Ezzel csak az a gond, hogy amíg tart, a szakszervezet alá tartozó írók (gyakorlatilag mindenki) egyetlen sort sem vethetnek papírra, így az Esőemberrel Levinson azt kockáztatta, hogy érdemi forgatókönyv nélkül vágnak neki a munkának. És ez pontosan így is történt.

A forgatókönyv, amivel rendelkeztek, még egyáltalán nem volt véglegesnek nevezhető, épp ezért Levinson egy Hollywoodban egyáltalán nem mindennapi módszerrel fogott bele a melóba. A jeleneteket a filmbéli sorrendben kezdte el forgatni, így a színészeivel együtt ő is egyre jobban megismerte a figurákat, és ha valakinek támadt egy jó ötlete, azt sokkal könnyebben fel tudta használni, ugyanis nem kellett tartania attól, hogy emiatt esetleg egy-két leforgatott szcénát majd újra kell forgatnia. A munkamódszerrel a rendező fel tudta szabadítani magát a stúdió felől érkező nyomás alól is. Mivel a film jórészt rögtönözve készült, és új forgatókönyvet a sztrájk miatt senki sem írhatott, így Levinsonon kívül senki sem látta teljesen át a munkát, ezért senki nem is mert belepofázni.

Az Esőember autizmusábrázolása

Barry Levinson filmjének egyik legfontosabb hozadéka volt, hogy megismertette az emberekkel az autizmus fogalmát, ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a film autizmusábrázolása nem éppen tűpontos, ezért az autista betegek máig kénytelenek találkozni az Esőember kapcsán született sztereotípiákkal. Bár valóban igaz, hogy egyes autisták kivételes memóriával és számolási képességekkel bírnak, ők inkább a kivételt jelentik, és nem a szabályt. A legtöbb autista hasonló téren átlagos képességeket mutat, és ahogy emberenként változik, hogy ki miben jó, az autisták is egészen változatos területeken mutathatnak tehetséget.

A két sztár: Cruise és Hoffman

A koncepciónak kezdetektől része volt, hogy két nagy férfi sztár köré építsék a mozit. Az első felállásban Bill Murray játszotta volna az autista Raymondot, és Dustin Hoffman az anyagias testvérét, Charlie-t, ám miután Murray kilépett a projektből, Hoffman úgy döntött, hogy a másik karaktert érdekesebbnek találja. Kicsit furcsa lehet, hogy ezek után a Murray-re távolról sem emlékeztető Tom Cruise került képbe, hiszen életkorban is borzasztó messze esett Hoffmantól: a két színészt 25 év korkülönbség választotta el egymástól. Levinsont a meghallgatáson annyira meggyőzte a két színésze közti kémia, hogy inkább a forgatókönyvet igazította a színészeihez, és nem a színészeit a forgatókönyvhöz. Így esett, hogy Charlie csak kisgyerekkorában ismerte a nagyobb Raymondot, akire utólag csak a képzeletbeli barátjaként emlékezett. A választást az alkotók azzal is magyarázták, hogy sok autistára amúgy is jellemző, hogy idősebbnek néznek ki a valós életkoruknál.

A két sztár jól kijött egymással a forgatáson, Hoffman pedig sportot űzött abból, hogy a filmbeli karakteréhez hasonlóan folyton idegesítse Cruise-t. A legenda szerint a telefonfülkés fingás egyáltalán nem szerepelt a forgatókönyvben, egyszerűen Hoffmannak durrantania kellett, és úgy érezte, ez még illene is a figurához. A filmben látott reakció tehát valódi, és Hoffman ezután kéjesen el is mondta Oprah-nál, hogy ez volt a kedvenc jelenete az egész eddigi karrierje során. Hoffman egyébként végig bizonytalan volt a saját alakítását illetően, annak ellenére, hogy majd egy évet töltött autisták és családjaik tanulmányozásával: még az is előfordult, hogy ott akarta hagyni a produkciót, amiért végül Oscar-díjat kapott.

A váratlan siker

Bár a forgatás viszontagságos volt, a film sajtója ezt nem sínylette meg. A felszálló ágban lévő Tom Cruise és az örök csillag, Dustin Hoffman elég érdekes párosításnak tűntek ahhoz, hogy az embereket érdekelje a közös filmjük. A siker nem látszott meg rögtön: a film a bemutatója hétvégéjén csak a második helyen nyitott 7 millió dollárral, de 1988-ban még más volt a világ. Akkoriban egy filmet nem az első hétvégén temettek vagy éljeneztek: kevesebb mozi és kevesebb film volt, és a filmek is jóval tovább voltak műsoron a filmszínházakban.

Az Esőember a bemutatója hetében szerezte meg az elsőséget, és innentől megállíthatatlan volt: akadt egy olyan hétvégéje is, amikor minden országban a toplista első helyén állt, ahol csak bemutatták. Az alkotók nem hajtottak kimondottan az Oscarra, egyszerűen bemutatták a filmet, és azon kapták magukat, hogy mindenki az Oscar legnagyobb esélyeseiként kezd beszélni róluk. Az eredmény végül négy Oscar lett: legjobb férfi színész, legjobb forgatókönyv, legjobb rendezés, legjobb film.

De ami ennél is szembetűnőbb, hogy az Esőember a 355 millió dolláros összbevételével a bemutatása évének legsikeresebb filmje volt. Ma egy dráma műfajba tartozó alkotásnak esélye sem lenne erre, sőt Barry Levinson szerint arra sem, hogy egyáltalán elkészülhessen. Ma az ún. emberi történetekre csak nagyon alacsony büdzsét szokás szánni, de az Esőember már annak idején is 25 millió dollárba került, és a marketingre legalább ugyanennyit költöttek az MGM-nél. Szinte képtelenség elképzelni, hogy manapság egy hollywoodi filmstúdió ennyiből forgasson le egy filmet, amiben két csávó kocsikázik egy veterán autóban Amerika útjain.

Fun Fact:

Amit Raymond az ausztrál Quantas légitársaságról mond, miszerint eddig egyetlen utast sem veszítettek el, nemcsak 1988-ban volt igaz, hanem még ma is az. Vow!

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!