Édesanyámhoz: “Soha nem tudnám letenni az asztalra azt, amit te!”

Hírek

Oszd meg másokkal is

Amióta az eszemet tudom, soha, de tényleg soha nem akartam megfogadni édesanyám tanácsait. Makacsul hittem, én majd megmutatom, jobban tudom, jobban csinálom – aztán most itt toporgok közel a negyvenhez, szégyellem magam, mert semmit nem csináltam jobban. Sőt! Be kell vallanom: soha nem tudnám mindazt véghezvinni, amit az anyukámnak sikerült. 

Huszonnégy volt, amikor először édesanya lett. Szerényen, szegényen éltek, tudta, a pici mellett sem hagyhatja abba a munkát, vállalta a feladatot. Akkoriban olyan, hogy családi örökség nem létezett, a rokonság egy szekrénysorral tudta támogatni az ifjú párt, akik fillérről-fillérre rakosgatták össze azt a vagyont, ami a felszínen tartotta a családot. A családi albumban nem egy olyan fotó készült róla, amin karikás szemekkel, hátára “kötözött” gyerekkel tapossa a varrógép pedálját. 

Idővel a szabás-varrás már nem volt kifizetődő, átült egy butikba, ahol arra használta az üresjáratokat, hogy anyanyelvi szinten elsajátítsa az angolt. Tudta, az idegen nyelv ismerete az orosz után kifizetődő lesz. Igaza lett: hamarosan ő lett Az angoltanár a településen, osztályokat vitt, magántanulókat fogadott, nehéz műszaki szövegekbe lehelt magyar értelmet, és ha kellett, tolmácsolt.

Miközben rendre beleszakadt a munkába, azon volt, hogy mindent megadjon a gyerekeinek. Kaptunk vadiúj Csepel kerékpárt, lett sílécünk, görkorcsolyánk, kopogós cipőnk, mehettünk fodrászhoz, vehettünk könyveket, zongorázni tanultunk, külön tanárt kaptunk a német miatt, minden iskolai kirándulásra befizethettünk. Mindent megkaptunk, mindenben benne lehettünk, ami ahhoz kellett, hogy boldog gyerekkorunk lehessen a testvéreimmel. Bár mindenünk megvolt, nem éltünk gazdagságban: édesapám egy rozoga Wartburggal, édesanyám egy biciklivel járt mindennap dolgozni, új ruhát, cipőt ötévente egyszer vettek maguknak, heti egyszer ettünk húst – ugyanakkor volt lemezjátszónk, megannyi bakelitünk, és évente egyszer átléptük az országhatárt, hogy megmutassák nekünk, se széle, se hossza nincs ennek a világnak.

Akkoriban persze fel sem fogtam, mennyi mindent kapok, a hormonjaimmal együtt lázadtam, feleseltem, puffogtam, és hittem, enyém a világ legnehezbb keresztje. Nem találtam a helyem a testemben, a nőiségemben, az iskolában, a férfiak mellett, a világban, ezt pedig azokon vezettem le, akik a legjobban szerettek: a szüleimen. Haragudtam, hogy nem kaptam eszközt, mintát, valami iránytűt, ami segít, hogy eligazodjak. Akkor még nem tudtam, hogy az útkeresés egyszemélyes lecke, és csak a buták hiszik, hogy áttestálhatják ezen életfeladatot másokra.

Ahogy olyan sok lánygyermek, én is ragaszkodtam hozzá, hogy nem követem édesanyám mintáját. Nem lett se családom, se férjem, se karrierem, se vagyonom, egyvalamit azonban megértettem: édesanyám mindent jól csinált, mert mi kivetnivaló lehet egy nőben,

  • aki imádja a gyerekeit, minden lépést értük tesz, és egy olyan jövőt alapoz meg nekik, amiben nemcsak a tanulás, de a saját otthon felépítése is helyet kap;
  • aki egyszerre feleség, anya, nagymama, nő és szakember, és minden fronton helytáll;
  • akire felnéz a környezete, akinek véleményét a legutolsó szomszéd is kikéri;
  • akinél műveltebb, olvasottabb emberrel életemben nem találkoztam;
  • aki nemcsak okos, de úgy űzi a divatot, mint egy first lady;
  • aki a száját is kinyitja, ha kell, a megalkuvás, a hallgatás nem kedvére való;
  • aki hatvanévesen is nyitott az újra, folyamatosan tanul, érdeklődik, és mindent megtesz, hogy lépést tartson nemcsak a gyerekeivel, de már az unokáival is?

Semmit, de tényleg semmit nem tudok felmutatni, ami alátámasztaná, hogy miért nem akarok olyan életet, mint az anyukámé, és az is biztos, hogy soha nem tudnám mindazt letenni az aszatlra, amit ő.

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!