Egy középkori királyné és viktoriánus úrilányok is viselhettek már mellpiercinget

Hírek

Oszd meg másokkal is

Habár megítélése ma is ellentmondásos, az előkelő Wittelsbach-házból származó Bajor Izabella (1370–1435) kétségkívül figyelemreméltó asszony volt. Mivel férje, a különféle mentális és fizikai problémákkal küzdő VI. Károly francia király (aki egy hallucinációs rohama során lemészárolta saját kíséretének négy tagját, gyakran rohangált párizsi rezidenciája folyosóin fel s alá minden ok nélkül, hol Szent Györgynek képzelte magát, hol pedig azt hitte, hogy üvegből van, sőt előfordult, hogy nem ismerte fel a saját feleségét és gyerekeit, illetve egy emlékezetes jelmezbál alkalmával majdnem halálra égett) kevéssé tudott helytállni a százéves háború véres zűrzavarában, Izabella kezében a korszak uralkodófeleségeihez képest meglehetősen nagy hatalom összpontosult, amivel élni is tudott – és amiért gyűlölték is őt jó sokan.

Bajor Izabella egy 19. századi ábrázoláson

De a személye most – legalábbis e cikk szempontjából – mégsem elsősorban nagyratörő politikai ambíciói miatt érdekes, hanem azért, mert állítólag (hangsúlyozzuk: állítólag) ő vezette be a nyugati világban azt a fantasztikus találmányt, amit ma mellbimbópiercingnek hívunk, és ami ma is (már megint) roppant népszerű kiegészítőnek számít bizonyos körökben. Ugyan ezt az információt azért érdemes némi egészséges kritikával kezelni, azért a királyné extravagáns öltözködéséről szóló kortárs (részben talán propagandacélból készült) leírások és beszámolók alapján akár bele is fér a képbe, hogy két, gyémántokkal ékesített, finom kidolgozású aranylánccal összefűzött intim testékszerrel koronázta meg egyébként is ámulatba ejtő toalettjeit.

A szépséges Izabella ugyanis előszeretettel viselt bonyolult, művészi fonatokba tornyozott frizurát és megmászhatatlan hegycsúcsokra emlékeztető, óriási fejfedőket (amelyek miatt az ajtókat is ki kellett szélesíteni a kastélyban), a középkor misztériumaiba alapos betekintést engedő, mélyen dekoltált és gazdagon díszített ruhákat, hermelinnel szegélyezett, arannyal átszőtt brokát palástot, valamint rengeteg ékszert. Ez a fejedelmi ruhatár, illetve Izabella állítólagos szeretői aztán több rosszindulatú pamfletet is ihlettek, egy Jacques Legrand nevű Ágoston-rendi szerzetes pedig annyira felizgatta magát a túlságosan jól öltözött királynén, hogy egy komplett prédikációt szentelt ennek az izgalmas témának. Szóval Izabella helyében mi csak azért is beraktuk volna a mellbimbópiercingeket, hadd sápítozzanak a százéves háború legújabb sikkjére érzéketlen, maradi tökfilkók!

Alaposan felékszerezett amerikai nő fotója 1993-ból (forrás: Wikipedia)

De akár berakta (vagy berakatta egy ügyes kezű udvarhölgyével), akár nem, az biztos, hogy a franciák kísérletező kedvű királynéja nem teremtett azonnal világdivatot. Az aprócska, de sokakat ma is megbotránkoztató testékszer legközelebb a 19. század legvégén bukkant fel újra, elsősorban a viktoriánus Londonban és főleg Párizsban, illetve talán még néhány egyéb nyugati nagyvárosban (valószínűleg az Egyesült Államokban is). Noha túlzás lenne azt állítani, hogy a századfordulós mellbimbópiercingek (vagy korabeli kifejezéssel élve kb.: kebelgyűrűk) csodálatos világa az alaposan dokumentált divattrendek közé tartozik, azért itt már valamelyest több konkrét fogódzót találunk, mint Izabella idején. A piercingeket (a tetoválásokkal együtt) a különféle vad és egzotikus vidékekről érkezett tengerészek hozták be Európába, ahol aztán a jobb családból származó, ám rebellisebb hajlamú hajadonok hamar rákaptak, a kevésbé konzervatív ékszerészek pedig örömmel szolgálták ki az igényeiket, szóval lehetett kapni briliánsokkal, gyémántokkal vagy gyöngyökkel dekorált verziót éppúgy, mint egyszerű, dísztelen arany mellgyűrűket, de olyanokat is, amelyeket vékony lánccal fűztek össze. Az igazán stílusos hölgyek meg természetesen a fülbevalójukhoz passzoló kebelgyűrűt választottak maguknak.

A francia táncosnő, a korszak egyik szexszimbóluma, Cléo de Mérode 1895-ben (forrás: Wikipedia)

Noha tömegjelenségről biztosan nem beszélhetünk, néhány fennmaradt korabeli újságcikk és olvasói levél (amelyeknek egy része talán csak a csapongó szexuális fantázia szüleménye) alapján a többek közt nőietlennek, egészségtelennek és közönségesnek bélyegzett, hívei szerint ugyanakkor szexuálisan bizsergető és divatos új hóbort okozott egy kisebb morális pánikot és némi heveny társadalmi vitát a korszakban. Hogy a csak egy nagyon szűk és nagyon kiváltságos réteg által elérhető kebelgyűrűknek valójában mekkora hatása és jelentősége volt ekkoriban, azt nehéz megállapítani: a századforduló nevezetes lányai és asszonyai közül egy sem akadt, aki nyilvánosan is felvállalta volna, hogy ilyesmit visel a szorosra húzott fűzők és a dekoltázs nélküli ruhák alatt, és nem is nagyon maradtak fent századfordulós testékszerek (vagy legalábbis olyanok, amikről biztosan állíthatjuk, hogy tényleg azok), a mai értelemben vett mell- (és egyéb) piercing kialakulása pedig körülbelül a 20. század hetvenes éveire tehető, és inkább a meleg szubkultúrához kötődik, semmint az unatkozó úrilányokhoz vagy a felháborítóan jól öltözött francia királynékhoz.

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!