„Kellő fantáziával a valóság is kitalálható” – Kepes Andrással beszélgettünk

Hírek

Oszd meg másokkal is

A hetekben jelent meg a második regényed. Téged újságíróként ismert meg az ország, a magyar televíziózás egyik legnépszerűbb és legsikeresebb arca voltál. Miért fordultál mégis hatvan-egynéhány évesen a regényírás felé?

Tulajdonképpen kamaszkoromtól kezdve író szerettem volna lenni, csak túlságosan szemérmes voltam hozzá – és persze tapasztalatlan is. Nem is igazán tetszettek a korai írásaim, ezért egy időre talonba tettem ezt az álmomat; úgy voltam vele, hogy közepes könyveket mások is írnak, miért kellene még egyel több? Eredetileg egyébként művészetfilozófusnak készültem, de a tudományos pályán akkoriban hatalmas volt a tülekedés: miután elvégeztük az egyetemet, mindenki rohant, hogy állást szerezzen magának valamelyik tanszékeken. Nekem ez nem ment, én sosem voltam könyöklős típus, inkább megvártam, hogy megkeressenek. Meg is kerestek egy jó lehetőséggel: így kerültem először a rádióba, aztán a televízióba. Újságíró lettem, megszerettem a szakmát, és sikeres is voltam benne. De amellett az életmód mellett, amit akkoriban éltem, nem lehetett regényt írni, ki kellett várnom, amíg nyugdíjba megyek. Hatvanhárom éves koromban jelent meg az első regényem, embernek ugyan már nem voltam fiatal, de írónak még igen.

Istenek és emberek. Miért választottad ezt a címet?

Van a könyvben egy Vörösmarty-idézet, ami arról szól, hogy amikor isten megteremtette az embert, ezt a kicsit isten, kicsit ember, kicsit állat teremtményt, „elborzadott a zordon mű felett, és bánatában ősz lett és öreg”. Egyrészt azért választottam ezt a címet, mert úgy gondolom, hogy bennünk, emberekben megvan az isten, az ember és az állat is – van, akiben egy kicsit több az isten, van, akiben egy kicsit több az ember, és van, akiben egy kicsit több az állat. Másrészt azért, mert a regény cselekményének a helyszíne a Matterhorn, ez a piramisforma hegy, és a piramisok az ég felé törő csúcsukkal szinte minden általunk ismert kultúrában az ég és a föld, az istenek és az emberek kapcsolatát jelképezik. Harmadrészt pedig azért, mert a regénynek van egy szimbolikus rétege is, hiszen arról szól, hogy mi történik akkor, ha bizonyos emberek kapzsiságból vagy hatalomvágyból felrúgják a társadalmi együttélés alaptörvényeit; hogy mi vár ránk, ha az életünket nem ezek az erkölcsi parancsok, hanem a kapzsi és hatalomvágyó emberek eltorzult személyisége és az elfajzott kapcsolatok határozzák meg.

Értem, bár én a magam részéről azt hiszem, hogy ezekből az egyetemesnek tekintett „isteni törvényekből” sem ártana piacra dobni egy javított, bővített, átdolgozott, lábjegyzetelt kiadást, annyi jogsértést, galádságot, borzalmat követtek már el a nevükben, az eretneküldözésektől a vallásháborúkon át a fogamzásgátlás tiltásáig.

Értelmezni mindig mindent sokféleképpen lehet, de ha megvizsgáljuk a nagy világvallások gyökereit, kiderül, hogy szinte kivétel nélkül mindegyikük, minden mitológia, szentírás, vallási filozófia azért született, hogy megpróbálja megteremteni és fenntartani a békés emberi együttélés kereteit és feltételeit. Ezek ma is érvényesek – még akkor is, ha az évezredek során sajnos gyakran előfordult, hogy egyházi vagy világi vezetők megpróbálták a saját érdekeiknek megfelelően magyarázni, elferdíteni őket.

Kepes András (Fotó: Máté Péter)

Tévedek, ha azt mondom, hogy részben erről, pontosabban a hatalmasok és a hétköznapi emberek közötti, egyre mélyülő szakadékról is szól a regényed? Elvégre, az egyik főszereplője egy „old money” baloldali politikus, a másik egy csőnadrágos, mai oligarcha, a harmadik pedig egy szélütött tanár, akit szolgaszerepbe kényszerített a sorsa.

Nem tévedsz, ez abszolút így van. A könyvem többek között arról is szól, hogy vannak emberek, akik akkora vagyonra, befolyásra és hatalomra tesznek szert, hogy a végén már szinte istennek képzelik magukat. Elhatalmasodik rajtuk a kevélység, mert nem vesznek tudomást arról, hogy ahogy a szentírás és a történelem is bizonyítja, azok, akik istennek képzelik magukat, és elveszítik a hagyományos, tiszta, emberi értékek iránti fogékonyságukat, előbb-utóbb mindig megbűnhődnek ezért. Gondolj csak Hitlerre vagy a Bábel tornya bibliai történetére.

Ezért érzeted úgy, hogy meg kell írnod ezt a regényt? Sajnos, úgy tűnik, egyre inkább eltávolodunk ezektől az alapvető értékektől. Itt, Magyarországon éppúgy, mint Európában vagy a tengerentúlon.

Igazad van, ez nem is egy magyar regény, játszódhatna bármelyik volt szocialista országban, de akár Törökországban, Venezuelában, Ausztriában vagy az Egyesült Államokban is. Azért éreztem fontosnak, hogy megírjam, mert ebben a világban élek, és a természetemnél fogva érdekel, izgat, hogy mi és miért történik körülöttem. Erről a világról szól a Világkép, a Tövispuszta és az Istenek és emberek is. Régóta úgy érzem, hogy csak akkor érdemes beszélni valamiről, ha az ember elég árnyaltan tudja megközelíteni a témát. Ezért van három főszereplő, három nézőpont is a regényben, sőt, ha úgy vesszük, igazából hat, hiszen nemcsak a főszereplő férfiak, hanem a feleségeik perspektíváját is megpróbáltam felvázolni, és ha lehet, megérteni, magamévá tenni, átélni. Ez a könyv nem gúnyrajz vagy ironikus társadalomkritika, inkább látlelet: igyekeztem megfogalmazni azokat gondolatokat, személyes és társadalmi igazságokat, amelyek az emberekben élnek, és kíváncsi voltam arra, hogy hogyan ütköztethetők ezek egymással.

Azt mondod, hogy a könyved arról a világról szól, amiben élünk és benne a mindent megmérgező, elpusztító kapzsiságról és hatalomvágyról. Úgy tűnik, hogy a globalizáció térnyerésével egyre nagyobb szerepet játszik a világ sorsának alakításában ez a két, nem éppen szimpatikus emberi tulajdonság. Hiszen a klímaváltozás is a globális piac nyomán felpörgő gazdaság egyik mellékterméke, ami a tudósok szerint könnyen oda vezethet, hogy néhány évtizeden belül elpusztítjuk saját magunkat. Te nem tartasz ettől?

Dehogynem. Toynbee (Arnold J. Toynbee, brit történész, filozófus, az ötvenes évek egyik legnagyobb hatású társadalomtudósa – a szerző.) egyik alapművében huszonegy különböző civilizációt vizsgált meg, és arra a következtetésre jutott, hogy ezeket sosem külső erők, hanem mindig saját maguk rombolták le. Minél nagyobb ereje van egy civilizációnak, annál nagyobb az esély arra, hogy ha nem gondolkodik globálisan, előrelátóan és pozitív módon, akkor idővel elpusztítja saját magát. Márpedig ennek a mai, modern társadalomnak roppant ereje van. Aggódom. De közben azt is tudom, hogy a globalizációnak a rengeteg káros hatása mellett nagyon sok pozitív hatása is van. Ha végignézzük a történelmet, látjuk, hogy a világ mindig az egyre bonyolultabb szerveződés és hálózat irányába mozdult: először kis családok, törzsek voltak, aztán megszülettek a nemzetek, kialakult a nemzetek egymáshoz fűződő kapcsolata, gazdasági és katonai szerveződések jöttek létre és így tovább. Ma már ott tartunk, hogy a világ egy nagy, összefüggő, együttműködő hálózat. Ha nem értjük meg, hogyan működtethető ez a hálózat, akkor menthetetlenül el fogunk tűnni a történelem süllyesztőjében. Ha viszont megértjük, és meg tudjuk erősíteni magunkban humanizmust és az együttműködési készséget, akkor fennmaradhat a kultúránk.

Nem féltél attól, hogy egy olyan regényben, amelynek ahogy mondod, hat főszereplője van, nehéz lesz igazán hitelesen és tartalmasan megírni egy-egy karaktert? Az egyik feleség például pornószínésznő, és mint ilyen, elég sztereotipikus kelet-közép-európai figurának tűnik.

Szerintem ez puszta előítélet. Nagyon könnyen belecsúszunk abba a hibába, hogy megpróbáljuk a saját sztereotípiáink szerint megítélni és rendszerezni az embereket, de a valóságban mindenki sokkal összetettebb és komplikáltabb, mint első látásra hinnénk. Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: modelleket építünk a tapasztalatainkból és skrupulusainkból, mert azt hisszük, így könnyebben eligazodunk majd a világban. Szerencsés esetben idővel aztán rájövünk, hogy nem a világot kell a saját modelljeinkhez igazítani, hanem fordítva, a modelljeinket kell a valóságnak és a világ változásainak megfelelően folyamatosan szélesíteni, tágítani. Én azt gondolom, és ezt az első reakciók is megerősítették, hogy sikerült nagyon is valóságos, hús-vér karaktereket életre keltenem, olyanokat, akik akár itt is élhetnének, köztünk. Voltak, akik fölismerni véltek bizonyos embereket a regényben, pedig egyetlen szereplő sincs benne, akit valós személyről mintáztam volna.

Fotó: Máté Péter

Volt már olyan, hogy valaki felhívott, és megkérdezte, miért írtad bele a regényedbe?

Ilyen még nem volt, de amikor a feleségem és a gyerekeim először olvasták a Tövispusztát, többször előfordult, hogy hangosan fölkacagtak, mert hol saját magukat, hol engem, hol ismerős helyzeteket véltek felfedezni a szövegben. Furcsa, de néha az is előfordul, hogy az ember megálmodik valamit, amiről később kiderül, hogy a valóságban is létezik. A Tövispusztában például van egy jelenet, ami Dombóváron, a Bezerédj utcában játszódik. Mielőtt megírtam a regényt, azt se tudtam, hogy van-e Dombóváron Bezerédj utca, mégis, miután megjelent a könyv, kaptam egy levelet, amiben az egyik olvasó megdicsért, hogy milyen pontosan leírtam a környéket. Ez van, nagyon úgy fest, hogy kellő fantáziával a valóság is kitalálható.

Az írásban segít az a tapasztalat, amit újságíróként, műsorvezetőként szereztél? Sok beszélgetős és interjúműsorod volt, nyilván jobban belelátsz a lelkekbe, mint egy átlagember.

Valószínűleg ez is segít, de inkább az, hogy kicsi gyerekkorom óta megveszekedett humanista vagyok, mindig nagyon érdekeltek az emberek. Kulturális szempontból nagyon nyitott családban nőttem fel, sokat utaztam, éltem Libanonban, Szíriában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban is, és bárhova mentem, mindig rá kellett jönnöm, hogy csak akkor tudom magam megértetni, elfogadtatni másokkal, ha odafigyelek rájuk. Ha úgy tetszik, nekem egész életemben lételemem, sőt életfeltételem volt volt az empátia. Van bennem egyfajta nyitottság és kíváncsiság, aminek az írásban és a riporteri munkámban is jó hasznát vettem.

Talán ennek a nyitottságnak is köszönhető, hogy az 1980-ban indított Stúdió kulturális rétegműsor létére nagyon népszerű volt, és ti Szegvári Katival és Érdi Sándorral együtt egycsapásra sztárok lettetek. Ráadásul a Kádár-korszakban.

Sztárok? Ezt azért nem mondnám. Pár éve, amikor egy ismert és általam is sokra tartott újságírókollégám azt találta mondani, hogy „András, te celeb vagy”, komolyan megsértődtem. Mondom, „Már miért volnék celeb? Egy fikarcnyival sem vagyok celebebb nálad!” Mire ő: „De igen. Akiről a Nők Lapja Caféban írnak, az celeb.”

Ezek szerint Cserhalmi György, Parti Nagy Lajos és Varró Dani is celeb, mindhármukkal készítettünk interjút az elmúlt hónapokban. Szirtes Ágiról, Csuja Imréről vagy a nemrég Nobel-békedíjat kapott Nadia Muradról nem is beszélve.

Na látod, ebből is látszik, milyen csacsiság ez az egész. Igaz, én a magam részéről azt se venném jó néven, ha lesztároznának. Megengeded, hogy rágyújtsak?

Persze. Sőt, ha szabad, én is rágyújtok.

Csak nyugodtan. Hamvas Bélától tudjuk, hogy a füstölés és a szellem összekapcsolódik.

Szóval szerinted az, ha valakit sztárnak neveznek, pejoratív?

Nem tudom, manapság azt is nehéz eldönteni, hogy ki sztár és ki celeb. Tőlünk nyugatra ez a két fogalom nagyjából ugyanazt jelenti, ugye, a „celeb” kifejezés az angol „celebrity-ből” jön, ami hírességet, ismert embert jelent. Ebben az értelemben kint celebnek számított Frank Sinatra, Edith Piaf és Albert Einstein is. De nálunk sajnos nagyon mást jelent ez a szó: itt azokat az embereket nevezik celebnek, akik anélkül lettek ismertek, hogy letettek volna valamit az asztalra.

Pedig a magyar irodalomnak is vannak a szó legszebb, legnemesebb értelmében vett celebjei: ott van Nádas Péter, Spiró György, Závada Pál, Esterházy Péter, ha nem is túl hosszan, de sorolhatnám.

Na látod, Esterházy például tényleg igazi sztáralkat volt. Egy nagyszerű, fantasztikus író, aki amellett, hogy igazi mesterműveket alkotott, azt is nagyon tudta, hogy hogyan kell szerepelnie, viselkednie, megnyilvánulnia ahhoz, hogy komoly rajongótábora legyen. De nemcsak az irodalomban, hanem például a tudományos életben is vannak igazi csillagok.

 

Fotó: Máté Péter

Nemrég beszélgettem Barabási Albert-Lászlóval. A maga területén ő is sztárnak számít.

Mert az is, ráadásul, ha valaki, ő nagyon jól tudja, hogy mi kell a sikerhez, nemrég könyvet is írt erről. De ott van például Einstein. Barabási szerint ő egy félreértésnek köszönhette a világhírt: 1921-ben, amikor megérkezett New Yorkba, rengeteg ember gyűlt össze a kikötőben Chaim Weizzmann, a leendő Izrael első elnöke fogadására, a tudósítók pedig tévesen azt hitték, hogy a relativitáselmélet atyját várja a tömeg. Szerintem ez nem ennyire egyszerű kérdés. Einstein valódi sztáralkat volt, aki Marilyn Monroe-val lógott, világhírű művészekkel barátkozott, hegedült, egyszóval igazi sztárallűrjei voltak. Ellentétben például Neumann Jánossal, aki Teller Ede szerint a harmincas években az egyetlen igazi zseni volt Amerikában, színes egyéniség volt és igazi társasági ember, mégsem lett belőle akkora sztár, mint német kollégájából, akit ma is a világ valaha élt legnagyobb koponyájának tart mindenki.

Ha már sztárság, mondtad, hogy nem szereted ezt a szót, de mégis, nem hiányzik a szereplés, a tévézés, az, hogy megint kamerák előtt, reflektorfényben legyél?

Nem, egyáltalán nem hiányzik. Annak idején én döntöttem úgy, hogy abbahagyom a televíziózást, és bár azóta is rendszeresen hívnak különféle tévécsatornákhoz dolgozni, eszemben sincs elfogadni ezeket a felkéréseket. Így is van közönségem: sok előadást tartok itthon és külföldön is, és számomra ez a fajta közvetlen kapcsolat sokkal többet jelent, mint egy kamera csövébe beszélni. A feleségem azt szokta mondani, hogy amikor hazajövök egy közönségtalálkozóról, olyan, mintha világítanék, mert annyira feltölt, hogy egy valós helyzetben, valódi emberekkel beszélgethetek.

1998-ban súlyosan megbetegedtél, közel két évig harcoltál a rákkal. Ez is közrejátszott abban, hogy úgy döntöttél, abbahagyod a tévézést?

Nem. Sőt, úgy érzem, hogy a legfontosabb televíziós munkáimat – a Világfalut vagy a Különös történeteket – az után csináltam, hogy felgyógyultam. Azért döntöttem az írás mellett, mert hatvanéves koromra végre eljutottam odáig, hogy hogy ne azzal foglalkozzak, hogy mit fognak szólni a könyveimhez az emberek, hanem azzal, hogy a saját magam számára hiteles módon el tudjam mesélni azt, amit el szeretnék, és amiről azt gondolom, hogy mások számára is fontos lehet. Fiatalkorom kedvenc írója, Jerome David Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok című könyvének egyik szereplője, Seymour mondja az öccsének, aki írónak készül, hogy „Nem pofás kis történeteket várok tőled, a zsákmányodra vagyok kíváncsi.” Na, én akkor döntöttem el, hogy otthagyom az újságírást, és regényíró leszek, amikor úgy éreztem, hogy végre a markomban van a zsákmányom: az a sztori, amit mindenáron el akarok mondani. Szerencsére, úgy tűnik, jól éreztem, mert az eddig megjelent könyveim mind sikeresek voltak.

Kérdezhetlek a betegségedről?

Persze. Igaz, az húsz évvel ezelőtt volt, mára már gyakorlatilag el is felejtettem az egészet. Csak akkor jut eszembe, ha rákérdeznek. (Sokat mondón rám néz, nevet.)

Ne haragudj, nem akarok rossz emlékeket eszedbe juttatni.

Semmi baj, túl vagyok rajta. Elmúlt, és azt remélem, hogy tanultam belőle.

Csak azért gondoltam, hogy mégis megkérdezlek róla, mert a betegség egy egyetemes, mélyen emberi dolog, amin előbb vagy utóbb mindannyiunknak át kell esnie, ezért sokak számára tanulságos lehet, ha elmondod, hogyan tudtad legyőzni.

Nem volt az olyan katartikus élmény, mint ahogy a legtöbben gondolják. Azt szokták mondani, hogy amikor az ember így vagy úgy a halál közelébe kerül, átértékeli a saját életét, de velem ez nem így volt, én nem éreztem, hogy igazán fontos, lényegi változások történtek volna bennem. Talán azért, mert mire elkapott, már megvolt a magam szilárd, megcsontosodott világképe. Persze, nagyon megviselt a betegeskedés, két évig depressziós voltam, de végül túl tudtam lépni ezen az egészen. Ha ironikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, el sem tudtam képzelni, hogy meghalhatok. Elvégre eddig még sosem haltam meg, ez az információ nem volt betáplálva a tudatomba, így az egyetlen logikus következtetés, amire juthattam az volt, hogy túl fogom élni ezt is. És közben nagyon-nagyon jólesett, hogy milyen sokan aggódtak értem: biztos vagyok benne, hogy ez is sokat segített abban, hogy felgyógyultam. Csak hogy mondjak egy példát, akkoriban jelent meg az egyik könyvem, és a bemutató után jó hétszázan álltak sorba a dedikáláson. Eljöttek, hogy együtt legyenek velem, és érzelmileg is támogassanak a felépülésben. Ott ültem hét órán keresztül, írtam alá a könyveket, és az anyám, aki ott állt mellettem, egyszer csak azt mondta, „Látod, kisfiam, ez többet ér, mint a kemoterápia.” Igaza volt.

Fotó: Máté Péter

Azt szokták mondani, hogy ahogy a gyógyulás, úgy az írás is kínkeserves, hosszú folyamat. Te mennyi ideig dolgoztál az első regényeden?

Hát, ha úgy vesszük, hatvanhárom évet, annyi idős voltam, amikor megjelent. De nem bánom, hogy rászántam az időt, mert szerintem egy regény megírásához nem elég a technikai és dramaturgiai tudás, ahhoz üzenet és eredeti, újszerű gondolkodásmód is kell.

Vagy egy kellően fejlett számítógép, a szakemberek szerint a mesterséges intelligencia ma már egy komplett zenekari művet meg tudna írni, ha megfelelő mennyiségű adatot táplálnak bele.

Nézd, régen azt mondták, hogy egy írógép billentyűiben benne van a világ legjobb regénye, csak azt kell tudni, hogy milyen sorrendben kell leütni őket. A számítógépek sok mindent tudnak, de ezt nem, mert hiányzik belőlük az intuíció, a kreativitás, az empátia, a kíváncsiság, az együttműködési készség. Lehet akármilyen fejlett a mesterséges intelligencia, azért ahhoz, hogy igazán nagy irodalmi művek szülessenek, mégis csak egy Thomas Mann, egy James Joyce vagy egy Nádas Péter kell. Persze, a kutatómunka, az információk betáplálása is fontos. Anna Seghers például évekig elemezte a krimik dramaturgiai hatásmechanizmusait, hogy aztán megírja A hetedik keresztet, ezt a végtelenül összetett és komoly társadalomkritikai művet. Jó, ha valaki ismeri a technikákat, a fogásokat, a trükköket, de ahhoz, hogy igazán maradandó írások szülessenek, valami olyasmi is kell, amit csak egy ember tud belerakni az írásba – az emberség.

Apropó, emberség, öt lányod és egy fiad van. Hogy a fenébe lehet felnevelni ennyi gyereket egy ilyen sűrű karrier mellett?

Sokat segített az, hogy a legnagyobb és a legkisebb gyerekem között majdnem negyven év korkülönbség van, így nem kellett egyszerre felnevelni őket. Brúnó, a legnagyobb unokám tizenkilenc, Lukács, a legkisebb gyerekem pedig hétéves, a mi családunkban az, hogy „Légy szíves, pelenkázd be a nagybácsikádat!”, teljesen normális mondatnak számít. Egyébként egyáltalán nem lehetetlen ennyi gyereket szeretetben és tisztességben felnevelni; az egyik dokumentumfilmem a húszgyerekes Lukács-családról szólt, és őszintén mondom, csodáltam őket azért, hogy felvállaltak egy ekkora famíliát. Olyannyira, hogy a kisfiamat is Lukácsnak neveztem el.

Most jött ki a legújabb könyved. Pihensz, vagy megint dolgozol valamin?

Persze, dolgozom. Most éppen nagyon lefoglal az Istenek és emberek körüli hercehurca, az interjúk, az előadások, a promóciós körutak, de már javában töröm a fejem a következő regényemen. Ötleteket, adatokat gyűjtök, aztán, ha elsimulnak kicsit a hullámok, megint leülök majd a gép elé, és nekiállok megírni.

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!