Obertauern: Magyarország egyik legnyugatabbi síparadicsoma

Autó-Motor

Oszd meg másokkal is

Az elmúlt években észrevehettük, hogy ha nyugatra indulunk nyaralni, egyre kevésbé van szükség idegen nyelvet beszélni, mert a szomszédos nyugati országokban, de főleg az osztrákoknál talált (anyagi) boldogságra sok honfitársunk. Kettős érzés, mindenesetre praktikus és kényelmes, ha az ember szereti otthon érezni magát külföldön.

Obertauern

Obertauern Ausztria közepén helyezkedik el, és az egyik leghóbiztosabb települése az országnak.

Legmélyebb pontja 1630 méter, míg egészen 2313 méter magasságig lehet felfelé keresni a kihívásokat ebben a gyönyörű völgyben, ahol minden a kikapcsolódásról szól. Az összefüggő pályarendszer 100 km-es, és huszonhat lift dolgozik (van, amelyik éjszaka is) azon, hogy óránként 49 ezer síelőt szállítsanak a megfelelő színű pálya startpontjaira.


Most, hogy beköszöntött a tavasz itthon, kicsit azért még visszamentünk az új BMW X5-tel a télbe, csúszni egyet, elcsábított minket a bajor autógyártó és az osztrák turisztika, szerették volna, ha látjuk, náluk még áprilisban is 250 centi hó van, és bizony ennek a kék színnek jól állnak a havas hegycsúcsok. Márpedig mi szeretünk fotózni, neki is vágtunk a túrának!

Átvettük tehát az autót, bepakoltunk két fiatal röplabdás lányt hátizsákot, és nekiindultunk a nyugatnak, hogy hazahozzuk a Commodore-t és a jégszekrényt.

Ausztria egészen a célpont ötven kilométeres közelségéig megnyugtató tavaszi arcát mutatta, de amikor már a közelben jártunk, megjelentek a hósapkák, majd hirtelen lett minden szép fehér, így indokolt volt visszapakolni a 20-as felnikre a téli gumikat, nagy bajban lettünk volna még az összkerekes, háromliteres xDrive-val is, ha ezt elmulasztják a garázsmesterek.

Az odaút nagy része autópályán ért minket, szépen be lehetett állni tempomattal a középső sávba, bár az X5 kényelmesen utazik 170-180 körül, mi nem siettünk, inkább bekapcsoltuk a vezetéstámogató rendszereket, hátha elvisz minket úgy, hogy közben a hátsó ülésen pókerezünk, de ezt végül nem mertük megcsinálni (mert azért ugye nem vagyunk teljesen hülyék), már csak azért sem, mert a sávtartás bár egyre jobb a prémium autóknál, nem elég következetes, az életünket nem bíznánk rá, meg egyébként is kéri a felügyeletet, ami pár másodpercenként a kormány megfogását jelenti.

Hiába dízel, becsületesen csendes a motor, mellé pedig a legendás bajor hangszigetelés szinte teljesen steril élménnyé teszi az utat, volt lehetőség remek osztrák slágereket hallgatni, amíg rá nem jöttünk, hogy ebben az autóban szükségszerűen az orosz gengszterrap és a francia hiphop mellett a magyar nemzeti wannabe-zenék a kötelező hallgatmány. Amikor pedig ráváltottunk a fickós hangulatra, még jobban felértékelődött, hogy milyen magasan ülünk. Gyakorlatilag mindenki alattunk volt, csak a kamionosoknak köszöntünk előre.

Magasélet!

Mire meguntuk a Spotify-könyvtárunk tartalmát, meg is érkeztünk a hotelünkbe, be is ültünk vacsorázni, várt már ránk a Wiener Schnitzel meg egy jól megérdemelt sör! Ha Ausztriában vagy, akkor úgy is kell csinálni, erre jutottunk Viktor társammal, akivel utána három napon keresztül gondunk volt rá, hogy rendesen beilleszkedjünk.

A személyzet magyar hangon jelentkezett, miután meghallották, micsoda csibészek érkeztek az őshazából. Néhány óvatos kérdés után megtudtuk,  abban a hotelben bizony harmincan beszélik a magyart, pedig összesen ötven főt számlál a legénység. Ha nem is voltunk meglepve, de éreztük, hogy ezt azért emésztgetni kell kicsit.

A másnap reggel a síkölcsönzőben talált minket, ahol percek alatt megtaláltuk a ránk illeszkedő védelmi felszerelést, hogy megtámadjuk a csúcsot, és ellenőrizzük egymás nagy dumáját, mit jelent a szájkarate a tettek mezején. Viktor egész addig nagyszerűen síelt szóban, amíg fel nem értünk a szállodától ötven méterre induló felvonóval a kinézett pályánk tetejére. Nekem sem előző nap volt deszka utoljára a lábaimon, de azért megállapítottuk, hogy jók vagyunk, bárki bármit mond. A völgy egyébként tökéletesen kialakított alaptáborként működik, minden felvonó és sípálya visszatalál középre, így elképesztően intenzív és változatos program egy napot ott eltölteni.

Venni vagy bérelni?

Fontos kérdés. Mi arra jutottunk, hogy annak, aki nem síel legalább három alkalommal egy-egy hetet a szezonban (vagyis mondjuk tizennyolc-húsz napot), annak semmi értelme felszerelést vásárolni, hiszen a kölcsönzőkben általában a legújabb vagy ahhoz közeli, profi minőségű cuccok állnak rendelkezésre, kár beleölni a pénzt, pláne, ha családdal megy az ember, ahol a gyerekek évente kinőnek egy garnitúra felszerelést.

Március vége-április eleje még masszívan a szezon része, de azért már érezhető volt, hogy a rendszer nagyobb tömeget is elbír. Várakozási idő nem volt a csúszások között, a pályák egyenletesen vették ki a részüket a terhelésből, ezért annak ellenére, hogy bőven megteltek a parkolók, annyi helyünk volt a pályán, hogy az autóval is felállhattunk volna a hóba fotózni. Nem biztos, hogy azt kihordta volna lábon a járgány, még a végén felül szegény, és hívhatunk a szomszéd faluból egy traktort.

Inkább kerestünk neki egy szép focipályát, mert a fociból ugye elég jól lehet élni ahhoz, hogy egy húszmillió körüli alapáras, korrekt extrázásokat követően harmincmilliósra hízlalt városi státuszszimbólum gyakorlatilag magától betaláljon a parkolóba. Az osztrák regionális ligában mondjuk nem fizetnek olyan jól, mint az NB1-ben, de lássanak ők is valami szépet, ha már ilyen hegyek között focizhatnak. Nekünk maradnak az új stadionok, meg a VIP-parkolók, ahol szerintem fel fognak bukkanni az X5-ösök, már látni a városban belőlük.

Most, hogy megvannak a fotók, békésen visszatérhettünk a főhadiszállásra, hogy ellenőrizzük, alszanak-e éjszaka azok, akik másnap részegen síelnek. Napközben is tele volt minden hütte, a hegy bármely pontján csekkoltunk is be, hát még a nap végén, amikor az utolsó csúszás után a lenti, közvetlen pályakapcsolatos italkimérő egységet szerettük volna bevenni pár sör erejéig. Gyakorlatilag nem fértünk be, mert tele volt síbakancsban az asztalon táncoló, norvégmintás részeg síelővel, és a harcedzett magyar személyzettel.

Az obertauerni Kazinczy utca

Remek bárokkal és éttermekkel vár minket, az éjszakai élet kifejezetten szórakoztató,

megfér egymás mellett a Boney M-re lángoló szemekkel csipőmozgó hetvenéves svájci nagymama, az ötvenes pókhasú német vállalkozó, az élete nagy bulijára a hóban félmeztelenül készülő, már délután 1-kor matt részeg brit, a kelet-európai fizetős hölgyek, és a két csillogó szemű magyar újságíró a dohányzásra kijelölt bárok víg jégermájszterrel belihegett táncparkettjén.

Szóval amíg a nép vígad, addig a szorgos munkások komoly hóstruktúráló berendezésekkel olyanná varázsolják a pályát, mintha épp a téli olimpia megnyitója kezdődne másnap. És ez megtörténik november 23-ától május 1-jéig minden áldott nap.

Ez az osztrák fesztiválszezon. Még van egy hónap, és tudod, mindig az utolsó este a legjobb!

(Fotó: Donkó Péter, gép: Canon 6DMII, obi: Tamron 24-70 f 2.8)

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!