Azt hiszed, az aktfotó a szexről szól? Akkor csak figyelj!

Egyéb

Oszd meg másokkal is

Mi jut eszedbe az aktfotó szóról? Javíts ki, ha tévedek, de ma nagyon kevés kivételtől eltekintve nagyjából annyit tesz, hogy „művészi, de azért szexi fotó nőkről”. Művészi alatt nagyjából azt értik a magazinok (illetve a fotósok és hát maguk a nők is), hogy a képek nagy része fekete-fehér, a modell pedig kifacsart pózba merevedve várja, hogy exponáljanak már, a kifacsart póznak pedig nem az emberi test felfedezése a lényege, hanem az, hogy pont ne villantson semmit, legalábbis ne úgy, hogy a kép pornográf legyen. Ha nem hiszel nekem, eressz meg egy Google-keresést az ügyben, az eredmény végtelenül lehangoló lesz.

Ideje tehát, hogy igazságot tegyünk a fotográfia legrégebbi (naná) és mindenféle értelemben legsokszínűbb témájában. A jó aktfotónak ugyanis érintőleges köze van a szexualitáshoz: nem azt akarja, hogy megkívánjuk az alanyát, hanem egyszerűen csak meg akarja mutatni a lehető legőszintébben. Íme tehát négy példa arra, mi történik, ha meztelen emberek állnak nagyszerű fotósok lencséje elé.

Martin Pavel

Az egész cikk alapötletét ez a fiatal cseh (?) fotós adta, aki (a szó jó értelmében) azzal szórakozik, hogy lelkes önként jelentkezőket keres, akik levetkőznek előtte az otthonukban vagy – újabban – különböző kellemesen lepusztult közterületeken. Nem csinálnak semmit, csak jelen vannak ruha nélkül, lazán, fesztelenül. A csavar az, hogy Pavel mindezt európai nagyvárosokban teszi, most éppen Budapesten.

Azért a kérdőjel a származás után, mert Martin Pavelről konkrétan semmi sem derül ki az interneten, csak az, hogy 1988-ban született, és szeret viccesen művészi önportrékat készíteni (vagy portrékat készíttetni magáról), mi meg így legalább azt is tudjuk, hogy hogy néz ki. Sokoldalú művész, de Daily Portrait című sokéves projektje a leghíresebb. Eleinte – 2012-ben – még csak eszköztelen, minimalista portrékat készített fal előtt álló fehérneműs emberekről, később Prága közterületein fotózott közeli arcokat, azaz itt csak sejtette a meztelenséget. Ismert 2015-ben lett, amikor kiadott egy csodálatos kötetet berliniekről, akik a lakásaikban állnak, ülnek, ejtőznek, ölelkeznek, ezúttal tényleg meztelenül. A könyv, bármilyen közhelyesen is hangozzék ez, a sokszínűség ünnepe, ugyanolyan jogon kap saját képet mindenki bőrszíntől, kortól, súlytól, szexuális orientációtól és testi-lelki defekttől függetlenül. Semmit sem takar ki (kivéve természetesen a lehangolóan prűd Instagramon), mégsem szexualizálja alanyait, egyszerűen csak megmutatja őket.

Az ötödik etapban négy európai várost jár körbe: Brünnt, Pozsonyt, Budapestet és Bécset. Most tart Budapesten – illetve, mint megtudtuk, mostanában fejezi be –, tehát nekünk külön izgalmas a sorozat. Már csak azért is, mert ezúttal Budapest pont olyan hangsúlyos, mint az emberek és az ő meztelenségük. Pavel ráadásul jó ízléssel nem stockfotó-kompatibilis helyszíneket választott, hanem félreeső, lepukkant sarkokat, gyárakat, szebb napokat látott nagypolgári bérházhomlokzatokat és így tovább. (A palacsintázóról nem is beszélve.) A meztelen alanyok háta mögött ráadásul több fotón zajlik az élet, járókelők sétálnak, munkások dolgoznak.

Pavel nem szeretett volna nyilatkozni, mint mondja, nem szeretné kellemetlen helyzetbe hozni alanyait a pluszpublicitással, de Instagram-oldalát azért megmutatjuk, illetve szolgálati közleményként kötelességünk felhívni a lakosság figyelmét, hogy még csatlakozhat, aki szeretne! Ha ebből is kötet lesz, visszatérünk a tehetséges és pofátlanul fiatal cseh fotósra.

Edward Weston

Az aktfotózás ősatyja, nagyjából ő mutatta meg Amerikának és a világnak, hogyan is kell(ene) meztelen embereket fotózni. Évtizedekkel megelőzte korát (nagyjából úgy, mint a filmvilágban Orson Welles), ennek megfelelően a legtöbben félreértették, vagy nem tudtak vele mit kezdeni. Nyilván azóta is bérelt fejezete van az összes fotótörténet és -elméleti könyvben. Nagyjából minden érdekelte, és mindent le is fotózott a maga sajátos stílusában, csak az életének történetével köteteket lehetne megtölteni (meg is töltöttek), számunkra azonban a harmincas évek közepe érdekes. Ekkor ugyanis két dolog történt. Beszerzett egy középformátumú Graflex fényképezőt, amelyet könnyedén vihetett magával bárhova, de még mindig tűéles, zavarba ejtően részletes fotókat készített, és találkozott Charis Wilson kezdő íróval és modellel.

Wilson – Weston aktfotóin később csak Willie – a kor mércéje szerint „rossz életű” nő volt. Apja, aki sosem hitt benne, szabályosan elüldözte otthonról. Egy festő barátja padlásán húzta meg magát, egyik napról a másikra élt, szeretőket tartott, ennek a körnek pedig egy borítékolható nem kívánt terhesség és abortusz vetett véget. Westonnak annyira megtetszett az egyszerre törékeny és vagány, alig húszéves lány – ő ekkor már negyven felé járt –, hogy azonnal a szárnyai alá vette, ha értitek, hogy mondom. Két hét múlva Weston kiadta felesége (egyben az őt mindenben támogató fotós kollégája, ja, és gyermekei anyja) útját, és összeköltözött Wilsonnal. Ő volt az első nő az életében, aki nem volt maga is fotós – vagy nem akart az lenni –, inkább a múzsája lett hát.

View this post on Instagram

#mood #EdwardWeston

A post shared by Maria Gordillo (@mariagordillo) on

Weston pont úgy fotózta Willie-t, ahogy szerette: megszállottan, a legapróbb részletek iránt is feltétlen lelkesedéssel, kísérletezve, ész nélkül. Ebből a Westont mérsékelten jó emberként beállító történetből születtek a fotótörténelem legjobb aktjai, amelyeken egy kicsit ugyan tárgyként, de nem a szexuális vágy, hanem a felfedezés és a rajongás tárgyaként jelenik meg a nő. Weston pont úgy kísérletezett barátnője görbéivel, egyeneseivel és textúrájával, ahogy egy épülettel vagy éppen egyik leghíresebb fotójának tárgyával: egy káposztalevéllel. Ez nem a lány lealacsonyítása, ellenkezőleg: a fotóst az egész élet érdekelte, mindenestül. Képeivel nem üzenni akart, nem történetet mesélni, majd azt a néző szájába rágni, hanem egyszerűen megmutatni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Ez pedig amilyen könnyen hangzik, olyan nehéz. Hát, most éppen egy meztelen női testtel tette mindezt.

Joel-Peter Witkin

Vasárnap reggel volt, az anyám épp az ikerbátyámat meg engem vitt templomba, jöttünk le az öreg ház lépcsőjén, ahol laktunk. Ahogy a kapuhoz értünk, hatalmas csattanást hallottunk, sikolyokkal, segélykiáltással keveredve. Három autó ütközött össze, mindháromban családok ültek. A kavarodásban valahogy elengedtem az anyám kezét, a kereszteződésben álltam, és láttam, hogy valami gurul felém. Megállt a járda előtt. Egy kislány feje volt az. Lehajoltam, hogy hozzáérjek, mondjak neki valamit, de valaki gyorsan odébb vonszolt.

Mondanám, hogy Joel-Peter Witkin fotóskarrierje ezek után pont úgy nézett ki, ahogy azt e történet alapján elképzeled, de nem mondom, mert nem tudod elképzelni. Azt azért még tudni kell, hogy Witkin gyerekkorának hasonló traumája volt a szülei válása – apja zsidó volt, anyja katolikus, a vallás- és nézetbeli különbségekre pedig ráment a házasságuk –, a gyerekek a nagymamához kerültek, akinek fél lába volt, a csonkot ráadásul elhanyagolta, az üszkösödni kezdett. „A legtöbb gyerek a kávé illatára ébredt, én a rothadás szagára” – mesélte felnőttként. Később hadi fotós akart lenni, de sosem jutott a frontvonal közelébe Vietnámban. Testvérei mind festők, ő pedig szobrászatot tanult, majd úgy döntött, hogy ezt a sok művészeti ágat és az átlagemberszemmel nézve perverz érdeklődését a halál és a deformált emberi testek iránt összegyúrja. Mégpedig szó szerint. Erre a cikkre Witkin képei miatt tettük ki a 18-as karikát, nem a meztelen női testek miatt.

A hetvenes évek végén dolgozta ki módszerét. Alapszabály, hogy képei csak olyanok lehetnek, mint egy reneszánsz festmény: határozott fény-árnyék hatások, kiegyensúlyozott kompozíció, teljes kidolgozottság a legapróbb részletekig. Az elkészült negatívokat aztán szétroncsolja: gyűri, karcolja, tépi, ha kell, a változtatások pedig visszavonhatatlanok. A kép alanyai pedig amputált vagy születési hibás emberek, halottak (vagy azok testrészei), méghozzá a legkényelmetlenebb, legbizarrabb és -perverzebb díszletek, kellékek közt, illetve jelmezekben, utóbbiból minél kevesebb van rajtuk, annál jobb.

A fenti kép az egyik legdiszkrétebb, amelyet valaha készített. Itt láthattok egy kiadós válogatást.

Witkin jó viszonyt ápolt a közeli (Új-Mexikóban élt és dolgozott) halottasházakkal: mindig volt egy-egy kéz, láb, torzó vagy teljes emberi test, amelyet éppen tudtak nélkülözni, csak amíg elkészült a kép. Leghíresebb, A csók című fotóján két férfi csókolózó feje látható – azért csak a feje, mert csak ennyi van belőlük. A csavar az, hogy ez nem is két férfi feje, hanem egyé, csak éppen hosszában kettévágva és csokolózó párrá komponálva. (A nyolcvanas évek elején sokan azzal vádolták Witkint, hogy meggyalázta a férfi maradványait, de ez nem igaz: a fejet már így kapta a közeli egyetemi laboratóriumból.) Aki erre azt gondolja, hogy beteg, perverz, öncélú művészkedés, annak üzenjük, hogy lehet, hogy igaza van. Witkin azonban olyan a fotográfiában, mint Hieronymus Bosch a festészetben: annak idején róla is hasonlókat gondoltak, ma pedig tőle tanuljuk a legtöbbet arról, hogyan gondolkodtak a középkorban. Witkin egyébként ragaszkodik hozzá, hogy művészete nem sötét és morbid: éppen hogy a szeretetről szól, a sokszínűséget ünnepli, és azoknak az embereknek ad teret (akár élők, akár holtak), akik nem férnek be a normák szűkre szabott kereteibe.

Marie Hald

A világ egyik legjobb dokumentarista fotósa, a dán Marie Hald munkásságát muszáj bemutatnunk, túl kevesen ismerik ugyanis, a fotográfus nevét meg még kevésbé. Ez inkább az internetről meg a dokumentarista fotó helyzetéről árul el sokat, nem Marie Haldról. Az 1987-es születésű fotós a szó eredeti és nemes értelmében feminista: a nő érdekli, pontosabban az, mi történik a nővel (a testével, a lelkével és az életével), amikor megpróbál megfelelni a férfiaknak vagy éppen magának ebben a férfiak uralta világban – ami végső soron ugyanaz.

Leghíresebb sorozata (amelynek egy darabja World Press Photo-díjat ért) a Bonnie, amely egy háromgyerekes dán nő életét követi, aki mellesleg szexmunkás. Brutális, nyers, hipnotikus sorozat, még egy csomó jelzőt tudnék rá, de így is elég közhelyet használtam. Látunk mindent, a közös fürdést, a lepukkant házat, a szülinapokat, az unatkozást, a havi büdzsé elosztását, ezzel párhuzamosan pedig az üveges tekintetet, amint várja, hogy véget érjen az aktus, a ronda tetkókat, a még rondább férfisegget, a rutinos öltözködést és egy arcot, amely húsz évvel idősebbnek tűnik, mint amilyennek tűnnie kéne.

Meztelenségügyben azonban a Perfect Girls című sorozata kívánkozik ide.

Hald a saját barátnőit fotózta, úgy, ahogy vannak, mindenféle sallang és körítés nélkül, túl ducin, túl vékonyan, túl nagy tokával, túl nagy és túl kis mellekkel, szőrösen és szőr nélkül, meztelenül vagy némi ruhában, ahogy meg akarták mutatni magukat – szóval tökéletesen.

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!