Férfiak és nők a közösségi oldalakon: van, amiben másképp viselkedünk

Egyéb

Oszd meg másokkal is

Bár nincs két egyforma ember, az egyének közötti különbségek pedig nem nemtől függően keresendők, mégis vannak olyan evolúciósan és gyerekkorunktól belénk kódolt sémák, amik alapján lányként vagy fiúként, nőként vagy férfiként hajlamosak vagyunk egy bizonyos módon viselkedni a közösségi oldalakon – legalábbis erre enged következtetni számos kutatás.

A szakemberek szerint ebben semmi sztereotipizálás nincs, tényleg a fent említett két tényező az, ami a viselkedésünket és észlelésünket sok esetben befolyásolja, illetve predesztinálja azt, hogy bizonyos esetekben hogyan fogunk viselkedni. 

„A fiúknak gyerekkorukban azt mondták, amikor elestek, hogy »ne sírj, milyen katona lesz így belőled?«, kékre festették a szobájukat, katonákat és autókat adtak a kezükbe. Az erő, a biztonság és a gyengébbek védelme értékek felé terelték őket – mondja Józsa Tamás klinikai gyermek-szakpszichológus, család- és párterapeuta. – Ezzel szemben a lányok babáztak, színük a rózsaszín volt, aszerint dicsérték őket, hogy milyen szépek, csinosak, ápoltak. Mielőtt azt hinné valaki, hogy ezek durva sztereotípiák, érdemes megnézni azt a videót, ahol a beavatatlan felnőtteknek azt mondják, hogy az illető kislány (miközben kisfiú volt), és ennek tudatában ülnek le hozzá játszani a földre, vagy fordítva, fiúnak mondták, de igazából kislány volt a gyermek, és úgy játszott vele a felnőtt. Nagyon szépen kirajzolódnak a felnőttek fejében élő prekoncepciók, még akkor is, ha – ahogyan a kísérlet utáni interjúban el is mondták a felnőttek – ők egyébként az elsők, akik küzdenek a nemi sztereotípiák ellen és igazából nagyon nyitottnak is gondolják magukat.”

Hasonló véleményen van Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó, akinek szakterülete a digitális pszichológia. „A nőknek szexinek, kedvesnek, vidámnak, csinosnak kell lenniük, ez adja az értéküket és ezt irigylik a többiek, erre figyelnek fel. A férfi kemény, jól szituált, izmos és státuszszimbólumai vannak. Érdemes megemlíteni hogy az állatok és a kisgyerekek is egyre inkább megjelennek a közösségi oldalakra kitett képeken, mintegy pluszként – sajnos tényleg gyakran kiegészítő, cuki extra szerep jut nekik csak. Mindemellett fontosnak tartom megjegyezni, hogy az általánosítás, pláne az emberek fix tulajdonságokhoz kötése veszélyes és káros, hiszen az értéket nem ez adja. Emellett a generációk sok szokást, normát átalakítanak, vagy saját képükre formálnak, úgyhogy a digitális énkép (ahogy magam online bemutatom) nagyon változóban van.”

Fotó: Christopher Polk/AMA2014/Getty Images for DCP

Ezen túl azonban egyre több a hasonlóság a nemek között, igaz, más-más okoknál fogva. Míg régebben a nők voltak azok, akik több platformon is jelen voltak, Instagramon, Facebookon, Twitteren, addig ez mára, a multitasking korában már nemtől függetlenül jellemző. Senki sem akar lemaradni semmiről, erre már egy kifejezés is született, a FOMO (fear of missing out), ami szorongó érzéseket kelthet az emberben. Józsa Tamás szerint már nem csak a hírességek, de az „átlagemberek” agyi jutalmazóközpontja is egyre több ingerre vágyik, ezért keresi azt minél több platformon.

A nők jobban, bátrabban kommunikálnak

Villányi Gergő úgy véli, azért van oka annak, hogy számszerűen több nő van jelen egyszerre több közösségi oldalon. Mégpedig az, hogy a nőknek általában sokkal jobb a kommunikációs és szociális készségük, mint a férfiaké.

„Több kapcsolatuk van, sokkal jobban ráhagyatkoznak a közösségekre, barátokra, ismerősökre, csoportokra, valamint jobban és bátrabban kommunikálnak a gondolataikról, érzéseikről, mindennapjaikról is, és segítséget kérni sem félnek. Mindennek az árnyoldala az, hogy a kitűnni vágyás a szeretetpótló figyelem és like-vadászat, valamint a figyelem által kapott értékesség érzése ezeken a felületeken érhető el. Aki önbizalomhiánytól vagy szeretethiányban szenved, vagy azt éli meg, hogy az online kapott bókok és like-ok áramlása biztosítja az értékesség, a »számítok az embereknek« érzetét, az minél több platformon fenn lesz, hogy mindegyiken bezsebelje a megerősítéseket.”

Fotó: iStock

Kérdés persze, hogy ezek a megerősítések mennyire valódiak, és mennyire pótolják a személyes kapcsolatokat, egy fejsimogatást vagy ölelést, esetleg mennyire lehet káros a hiányuk, azaz ha elzárják a like-csapot?  „Hogy hogyan hat a férfiak és nők pszichéjére a közösségi média, az tényleg egyénfüggő – véli Józsa Tamás.  – Nagyon sokan vannak olyanok, akik a saját épülésükre, tájékozódásukra, a kapcsolattartásra használják ezeket az oldalakat szeretteikkel és barátaikkal, viszont ennek az ellenkezője is igaz. Egy átlag amerikai például naponta 150-160-szor néz rá a telefonjára, ami megszülte a mai fiatalok (lányok és fiúk) körében a nomofóbia jelenségét: olyan erős szeparációs szorongást éreznek akkor, ha el kell távolodniuk öt lépésnél tovább az okostelefonjuktól, ami már kibírhatatlan fizikai és érzelmi distresszel jár számukra. Különösen veszélyeztetettek ebből a szempontból a fejlett, fejlődő országok (köztük az EU és Magyarország is), ránk ugyanúgy hatnak az ott jelenlévő negatív mintázatok.”

Villányi Gergő is azon az állásponton van, hogy a felhasználó szándékától és a közösségi oldalon töltött idejétől függ minden. 

Árnyoldala, ha ott keresünk szeretetet, figyelem és kapcsolódás pótlékot, mivel tévúton járunk. Akkor is, ha a digitális énünk, vagyis az, amit magunkról üzenünk, nagyon eltér az offline valóságunktól. Fontos megtalálni a két jelenlét közötti egyensúlyt és legalább ilyen lényeges, hogy szűrni tudjuk az online tartalmakat – sok a félrevezető, hamis hír vagy manipuláció.

Ha ekkora már a függés, akkor természetes a kérdés, hogy mi történne akkor, ha hirtelen, egyik napról a másikra megszűnnének a közösségi oldalak. A szakértők szerint az szinte garantálható, hogy először lenne egy pánikreakció.  „Három nehéz és súlyos tünettel is meg kellene birkóznunk, ha ilyen történne – mondja Villányi. – Az egyik az énkép kifejezése és a digitális tartalmak, az ott felépített énkép vagy az itt tárolt tartalmak eltűnése lenne. Ez utóbbi tényleges emlékveszteség lenne (pl. fotók). A másik a gyászreakcióhoz hasonló valamint egyfajta elvonási tünetek lennének, hiszen gondoljunk csak bele mennyire integrált része lett a sok közösségi oldal a mindennapjainknak – beszélgetések, információk, hírek, programok, események, szakmai oldalak tűnnének el online, és új csatornát kellene keresni, ahol mindehhez hozzájutunk. A harmadik a kommunikációs deficit, amit át kell hidalnunk valamiképpen, más eszközökkel, más módon – és ez a szokásainkat, a kapcsolattartási normákat és azt is érintené, hogy kikkel, hogyan és milyen gyakran tartjuk a kapcsolatot.”

Józsa Tamás a jelenséget a pár héttel ezelőtti New York-i áramkimaradáshoz hasonlítja.  „A megkérdezett emberek töredékének volt otthon gyertyája, sőt többen arról számoltak be, hogy egész eddigi életük során úgy nőttek fel, hogy mindig volt elektromosság, s emiatt többek reakciója a városban a flight or fight (üss vagy fuss) magatartás volt; terrortámadástól tartottak, már a menekülésben gondolkodtak, nem gondolkodtak racionálisan. Ám a Broadway-en például az előadást abba sem hagyták, hanem kimentek a színház elé az utcára, és ott folytatták tovább a produkciót. Minden bizonnyal személyesebb volt az élmény.”

Fotó: iStock

Mégis, mit lehet tenni, ha már ebben élünk, mert, valljuk be, egyelőre nem úgy tűnik, hogy egyhamar megszűnnének a közösségi oldalak. A két szakember azt javasolja, időről időre tartsunk szünetet belőlük, illetve tudatosan korlátozzuk az ott töltött időt. Villányi Gergő szerint magunkon is van mit dolgozni, először is tisztában kell lennünk azzal, hogy online megváltozik a viselkedésünk, az érzékelésünk és változnak a pszichés folyamataink is. „Erősebbek az érzelmeink, gyengébbek a határok és az érzelmi fékek, hamarabb bízunk meg idegenekben valamint hajlamosak vagyunk dehumanizálni, nem embernek tekinteni a másikat, főként ha nem ért egyet velünk. Az online vitakultúránk csapnivaló, és rettentően agresszív. Itt lép be a második tényező: a szankciók és a következmények. Felelősséget kell vállalnunk a mondandónkért és nem lenne szabad kamu profilok és anonim fiókok mögül üzengetni. Ez persze felveti azt is, hogy könnyebben kinyomozhatók leszünk. De a szavaknak, mondatoknak, amiket »csak úgy« leírunk nagyon súlyos következményei lehetnek. Régóta tudjuk, hogy az agy lelki és fizikai fájdalmakra reagáló része ugyanaz. Tehát a szavakkal, hozzászólásokkal is megpofozunk, ellökünk, vagy kigáncsolunk valakit, és lehet, hogy a mi odaszúrásunk a végső csepp, hogy tragédia történjen. Az agresszió és a gyűlölet nem párolog el, nem szívódik fel, hanem valamilyen módon – önbántalmazás vagy mások bántása útján – tovább adódik.Gyakorolni kell, hogy úgy nyilvánuljunk meg, mintha egy barátunkkal, szeretett családtagunkkal kommunikálnánk és a stílusunk se csapjon át személyeskedő, agresszív vagdalkozásba.”

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!