„Egyik kezemmel a Power Pointot kezeltem, a másikkal cicát rajzoltam” – velünk élő gender

Hírek

Oszd meg másokkal is

Zvolenszky Zsófia filozófus az ELTE BTK Filozófiai Intézet tanszékvezető egyetemi tanára, de tartott már kurzusokat, előadásokat szerte a világban Amerikától Skandináviáig. Marie Skłodowska-Curie ösztöndíjjal a Szlovák Tudományos Akadémia SASPRO programjának keretében három évig Pozsonyban kutatott. Tíz éven át tanult Amerikában, PhD-fokozatát a New York University programjában szerezte, amelyet a világ három legjobbja között tartanak számon. A szakma vezető angol nyelvű szaklapjai, enciklopédiái idéznek a munkáiból.

Neked milyen volt a nyolcvanas években gyereknek, kislánynak lenni? Milyennek láttad férfi és nő viszonyát magad körül?

A szüleim mérnökként végeztek, a főiskolán ismerkedtek meg. A húszas éveik közepén házasodtak össze, és alapítottak családot Siófokon. Történetekből tudom, hogy édesapám a születésem után oroszlánrészt vállalt a gyerekgondozásban. Főzött, pelenkázott, de ez munkavállalási kényszer miatt hamar megváltozott, így se nekem, se a két húgomnak nincs róla ilyen emlékképünk. Voltak dolgok, amik – emlékszem – már gyerekként szöget ütöttek a fejembe. A lépcsőházunkban sok orvos lakott, és amikor azt láttam kiírva – fiktív példát mondok –, hogy „Dr. Kiss Henrik, dr. Kissné dr. Horváth Anna”, akkor rácsodálkoztam, hogy ha egy orvos férjezett nő, akkor milyen rettenetesen komplikált tudatnia a világgal, hogy ő a saját jogán is doktor szemben azzal, hogy a férjének ez milyen egyszerű. Foglalkoztatott, hogy körülöttem mindenki, aki házasságban élt, -né volt. Kivéve az anyukámat, akit Kovács Klárának hívnak. Édesanyám nem volt vokális, harcos típus, de voltak határozott elképzelései, és nem félt szembemenni konvenciókkal akár a megbélyegzés árán is. Ami elő is fordult, például gyakori, pikírten megfogalmazott feltételezés volt – postások, tanárok, kórházi ápolók részéről –, hogy a húgaimmal házasságon kívül születtünk.

Amikor néhány hónapos terhes volt velem, komplikációk adódtak, és az orvosok valahogy úgy álltak hozzá, hogy „kikaparjuk – nem is baj, ha nem lesz ebből semmi, hiszen úgyis leányanyáról van szó”. Ma csóváljuk a fejünket ezen az anekdotán, de azért egy nőnek nem lehetett könnyű megélnie azt, hogy csupán azért, mert nincs „asszonyneve” vagy mert éppenséggel házasságon kívül vállal gyereket, morálisan másodrendű kategóriába sorolják.

Számomra kézenfekvő volt, hogy ő nem Zvolenszky Istvánné, aztán fokozatosan kialakult bennem egyfajta öntudatosság a saját nevemmel kapcsolatban is. Tudtam, hogy az identitásom része, és nagyon radikálisnak, az önképemet felforgatónak tűnt, hogy egy ponton másvalaki nevén éljek tovább.

Zvolenszky Zsófia

Zvolenszky Zsófia (Fotó: Neményi Márton)

A társadalom kicsit mintha a boldogság minimumfeltételének tekintené a házasságot – a gyermekvállalás mellett.

Mármint a nők esetében. Bírálják, kevésbé sikeresnek tartják azt, aki egy bizonyos életkorban nincs hosszú távú párkapcsolatban vagy nincs gyereke. Öntudatlanul is ezt éreztetik vele – általában ártatlannak tűnő, ám sokszor bántó kérdések formájában. De ha egy férfi negyven-ötvenévesen még nem nős, attól még nem gondolják, hogy nem tart ott, ahol kéne, hogy nem teljes értékű férfi, esetleg hogy valami nincs rendben vele.

A nőnek gratulálnak, amikor kiderül, hogy megkérték a kezét, a férfiak viszont sokszor kapnak vicceskedő megjegyzéseket, miszerint igába hajtották a fejüket.

Igen, mintha a férfinak egy csapás lenne, amibe belerángatták, a nőnek viszont dicsőség; kitüntetett státuszba emelték. Már a lánykérés is egy gesztusként tűnik fel a férfi részéről, miközben a nő eszköztára behatárolt: a hagyományok szerint ő nem deklarálhatja nyíltan a szándékát, és egy sor más párkapcsolati helyzetben sem kezdeményezhet. Ezzel azonban a társadalmi megítélés és a szokások a férfi kezébe „jobb lapokat” adnak a párkapcsolati játékban.

Egy jól működő, felvilágosult, egymást partnerként kezelő párról ez lepereg, nem?

Tudat alatt mindenkire erősen hat, amiket gyerekkorunk óta hallunk, rám is, a mai napig. Nehéz egy nőnek ténylegesen – legbelül, szívből – elfogadnia, hogy teljesen rendben van, ha nem főz a férjének; pedig ez abszolút vállalható, választható döntés a mai világban. És még nehezebb sokszor egy férfinak ténylegesen – legbelül, szívből – elfogadnia, hogy teljesen rendben van, ha a felesége úgy dönt, hogy nem tálal neki házi készítésű vacsorát. Már ebből a leírásból is kitűnik, milyen ellentétes irányú erők, hatások munkálnak férfiakban és nőkben: „a feleség főz a férjnek” szófordulat már eleve ad egy szereposztást, ahol a nő kiszolgálja a férfit, a férfi pedig elvárja ezt. Pedig közben a hagyományos férfiszerepről – hogy eltartja a családot – nem úgy gondolkodunk, hogy a férfi ezzel kiszolgálná a családját, épp ellenkezőleg, ő a „családfő”.

Elvárjuk kislányoktól, hogy segítsenek a háztartásban, a fiúkat pedig ritkán „zargatjuk” ilyennel. Ez azt üzeni a felnövő férfigenerációnak: a mosogatás az édesanyád dolga, amíg gyerek vagy, és a feleségedé lesz, amikor felnősz; mindezt fiúként, férfiként jogod van elvárni, esetleg majd „besegítesz”, ha jó fej vagy, és a fontosabb teendőid közé be tudod illeszteni. Nagyon nehéz innen váltani egy igazságosabb, egyenlőbb felállásra. Sokat halljuk azt is, hogy a gondoskodás amolyan női attribútum. Persze, lehetsz űrhajós, régész, rendszergazda, bármi, de mellette a gondoskodás a te feladatod. Például a gyermekgondozás vagy a betegápolás – legyen szó a házastársunkról, a szüleinkről vagy a házastársunk szüleiről.

Egyfelől abból, hogy hagyományosan női erénynek tekintjük a gondoskodást, egyáltalán nem következik, hogy férfiaktól ne várhatnánk el. Ennek a képessége ott van a férfiakban is, konstruktívabb volna támogatni őket abban, hogy ezt nagyobb számban, hatékonyabban gyakorolják is, mint a férfiasságukon, a párkapcsolatukon heccelődni, amikor mondjuk, betelefonálnak, hogy a bárányhimlős gyerek mellett ma ők maradnak otthon.

Másfelől a gondoskodás korántsem azonos az önfeláldozással. Hívjuk, mondjuk, fenntartható gondoskodásnak azt az egészséges formát, amikor a gondoskodó a saját szempontjaira is figyel, és azokat fésüli össze a környezetében élő emberekével. Ha egy nő úgy tudja mindezt megoldani, hogy bolti babaételt ad a gyerekének, és nem házilag főzi meg, vagy hogy nem vesz fekete áfonyát neki, hanem „csak” akciós almát és banánt, akkor az rendben van. Ahogyan az is, hogy egy olyan „unalmas” játékot eszel ki a gyerekének – például ki tudja tovább csukva tartani a szemét? –, amivel néhány perceket aludhat, amikor hullafáradt. Az is, ha olykor más altatja a gyerekét, amikor ő elmegy egy jógaórára vagy barátokkal találkozni, vagy behoz egy kis alvást. És ha például az addig gondoskodó nő betegszik meg vagy kerül nehéz helyzetbe, akkor ő is joggal várhat odaadást a férjétől, élettársától.

Én úgy látom, hogy egyre többen vannak, akik értik ezt. Nálunk az óvoda, a játszótér tele van apákkal.

És látod, te is jobban észreveszed, elismered, miközben ugyanezekért egy nő jellemzően nem kap semmilyen dicséretet vagy méltatást. Fel sem tűnik. Ráadásul sok szó esik arról, hogy a gondoskodási feladatokat férfiak is magukénak érzik, azonban tettek szintjén ez nem valósul meg. A szavak pedig csak szavak.

haziasszony

Fotó: Getty Images

Mit gondolsz arról a szólamról, hogy ha itt a nők most nagyon megerősödnek, akkor majd tele leszünk gyenge, nőies férfiakkal?

Régen rossz, ha az, hogy valaki öntudatosabb, másnak káros. A nők végső soron nem a férfiak rovására erősödnek, hanem felzárkóznak melléjük a jogaik, elvárásaik tekintetében. Aki ettől talajvesztettnek érzi magát, az sokszor valamilyen egyéb lelki konfliktusban őrlődik, amellyel érdemes – maga és a környezetében lévő nők, gyerekek miatt is – célzottan, elszántan foglalkoznia. Ami pedig a férfiak változásait illeti: ha ők kicsit empatikusabbak lesznek, hatékonyabban fejeznek ki érzelmeket, közös feladatként kezelik a gyerekek gondozását, a háztartást, a családi életet, attól nem nőiesebbek lesznek, hanem emberibbek, szerethetőbbek, jobb társak, és – az én szememben – férfiasabbak.

Érdekes, hogy férfiaktól nem szokták megkérdezni, hogyan egyeztetik össze a családi életet a karrierrel.

Már a kérdés is a nőkkel szembeni aszimmetrikus és igazságtalan elvárásokat tükrözi: ők a család, háztartás hátrányára nem választhatják a karrierjüket. Erre ráerősít, hogy a párok jó részénél a férfi eleve idősebb, mint a nő, ezáltal jellemzően előrébb tart a karrierjében, többet keres. Így ha neki adódik olyan munkalehetősége, ami a társtól nagy áldozatot igényel, sok nő meghozza ezt, el is várják tőle.

Az már inkább munkaerőpiaci probléma, hogy bizonyos hivatások – jellemzően a férfiak dominálta, magasabb presztízsűek– többnyire nehezen összeegyeztethetőek az otthoni életben való érdemi részvétellel. A jelenleg adott szocializáció mellett azonban alapvetően a férfiaknak van arra kilátásuk, hogy a másik fél a párkapcsolatban elfogadja ezt, és sokkal több feladatot vállaljon helyette. De mi van akkor, ha egy nő kardiológusi pályát választ? Akkor szinte lehetetlen társat találnia, jó eséllyel párkapcsolati, gyerekvállalási kompromisszumokkal kell számolnia; és ha lesz is társa, akivel családot alapít, ez az út elszomorítóan gyakran a nő bűntudatával és a férfi sértett önérzetével van kikövezve. Szemléletváltozás szükséges, hogy nők is, férfiak is merjék azt gondolni, hogy választható az aszimmetrikusan gondoskodó házastárs szerepe mindkettőjük számára, és ez a vállalás egyik nem képviselői számára se jelenthet alárendelt szerepkört.

Sok nő karrierje pedig a gyermekgondozási időszak alatt szenved olyan törést, amit már nehéz behozni, hiszen ha több gyerek születik, az akár hat-nyolc évre is parkolópályára teheti azt, aki vállalja, hogy otthon marad. És bár az anyatejes időszak lejártával gördülékenyen megoldható lenne, hogy ez az apa legyen, Magyarországon elsöprő többségben mégis az anyák teszik meg.

Azt nem mondhatjuk, hogy ennek megvan az ellentételezése azzal, hogy ezekben az években a férfi több ember eltartását vállalja, figyelembe véve a gyermekgondozási juttatások nem túl magas összegét?

Ez korántsem kompenzálja azt, hogy a nő évekre kiiratkozik a karrierjéből. A hátrány egyébként akkor lesz a legszembetűnőbb, ha esetleg válásra kerül a sor. Igaz, hogy a vagyon osztódik, csakhogy a gondoskodás nincsen beárazva. A nő „csak otthon volt a gyerekekkel”. Jellemzően az ő keresőképességén még tíz-húsz évvel a válás után is érezhető lesz a gyerekneveléssel töltött évek okozta kimaradás, miközben a férfi keresőképességét gyakorlatilag nem befolyásolta a gyerekvállalás. Mindeközben sokan rámutattak már, hogy az átlagos munkahelyi munkánál terhelőbb, nehezebb, kimerítőbb otthon lenni akár egyetlen kisgyerekkel, és közben a háztartásról is gondoskodni. Külföldön kutató kollégáim, akiknek a férjük helyezte háttérbe a karrierjét, és maradt otthon két gyerekkel, visszatérően számoltak be arról, hogy a társuk kérte, fogadjanak takarítási segítséget, mert egyszerűen nem tudják beleilleszteni huszonnégy órába a gyerekek és a háztartás körüli teendőket. A kollégáim először meglepődtek, mondván, nők mindezt sok-sok ideje zokszó nélkül, láthatatlanul viszik, segítség nélkül. Aztán többnyire ráébredtek, hogy a kérés jogos.

Az igazi probléma azonban az, hogy két egyforma szintű karrier nehezen vihető párhuzamosan, ha már gyerekek vannak, és ebben a munkáltatóknak is nagy a felelősségük. Céges szinten olyan fenntartható elváráskeretre lenne szükség, amely összeegyeztethető az élet egyéb részeivel, és itt mindegy, hogy a munkavállaló nő vagy férfi. A kiégett, napi tizenkét-tizenhat órás munkát vivő ember ugyanis hosszú távon nem lesz jó munkaerő, akármennyi áldozatot hozott is az élettársa, pláne, ha ez otthon feszültségeket generál. Jó volna, ha a családalapítást és a kapcsolódó gondoskodásra fordított időt a munkáltatók nem rizikófaktorként kezelnék, hanem az élet velejárójaként, férfiaknál, nőknél egyaránt.

A két feladatkör összeegyeztetését te sajátosan oldottad meg. Több mint harminc előadáson lehetett úgy látni, hogy veled volt a pici babád.

Amikor én szültem, 2013-ban, már folyt egy intenzív párbeszéd arról, hogy a gyerekvállalásnak bele kellene férnie egy nő akadémiai karrierjébe akkor is, ha az élettársa is hasonló pályán van. Mivel épp új kutatási témák kezdtek el foglalkoztatni, és végre szabadabban utazhattam, mint amikor egyetemi kurzusokat tartok, arra gondoltam – meghallgatva kollégáim tanácsait, tapasztalatait – hogy a kötetlenebb munkaidőmet kihasználva megpróbálom együtt folytatni a kettőt. És működött. Egyéves koráig voltam otthon és úton Oliviával, utána állami bölcsődébe járt, de havi rendszerességgel utaztunk külföldre továbbra is. Örülök, hogy ennyi közös élményről, őt ringató híres kutatókról tudok neki mesélni, képeket mutatni most, hogy jóval kevesebbet utazunk külföldre, mint korábban.

Azért nem lehetett egyszerű.

Nem volt az. Emlékszem, Dubrovnikban például több száz lépcső volt a szállás és a konferenciahelyszín között, ezért komplett harci tervre volt szükség ahhoz, hogy az akkor tíz hónapos Oliviát és az összes babacuccát közlekedtessem a kettő között, és persze nem túl sokat aludtam. De néha olyan helyzeteket oldottam meg, amivel magamat is megleptem. Torontóban történt – a lányom akkor két és fél éves volt –, hogy az előadásom közben egyik kezemmel a Power Pointot kezeltem, a másikkal cicát rajzoltam, és a közönség az utóbbit észre sem vette.

Sosem kaptál rosszalló pillantásokat?

Csak néhányszor fordult elő. Támogatásból sokkal többet, és tény, hogy ehhez kell rugalmasság a szervezők, résztvevők részéről is.

Ez a „babás lét” speciális élethelyzet. Korábban érezted-e hátrányát a szakmádban annak, hogy nő vagy?

Szerencsém van a munkahelyemmel, az ELTE BTK Filozófiai Intézetével, itt rengeteg támogatást kaptam – feladatomnak és felelősségemnek is érzem, hogy továbbvigyem ezt; fiatalok lehetőségeiért lobbizom, segítem a karrierjüket, mentorálom őket, a nőket kiemelten. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám, milyen, amikor szakmailag hátráltatom magam, vagy mások teszik ezt velem. Fiatalkoromban, amikor még nem fejeztem be a doktorimat, kötelességtudatból, interiorizált elvárások nyomán magam vállaltam fel aránytalan mértékben olyan feladatokat, amelyeket leginkább „irodai házimunkaként” aposztrofálhatnánk. Mivel az analitikus filozófia olyan terület még a filozófián belül is, ahol kimondottan kevés a nő, ha ásványvizet kellett hozni, beállítani a vetítőt, beszedni a regisztrációs díjakat, jellemzően nekem mint legfiatalabb nőnek, plusz a szintén nő adminisztrátoroknak szóltak. Vagy magamtól is ugrottam, mondván, nem nagy dolog, megcsinálom. Aztán egy ponton rájöttem, hogy ha engem látnak lótifutiként, azzal aláásom a szakmai megítélésemet. Ezenkívül ennek van egy olyan, igazságtalanságokat bebetonozó optikája is, hogy a dolgok rendje az, hogy a „házimunkát” az irodában is a nők végzik. Úgyhogy ha ma konferenciát szervezek, mindig felkérek férfi kollégákat szövetségesnek, hogy ennek a látható részét vállalják át, de az is előfordult már, hogy visszaszóltam: „egyetlen nőként hadd ne én legyek az, aki a kávét intézi”.

Ennél súlyosabban érintett, amikor egy hatvanfős szakmai összejövetelen az egyik kari vezető úgy említette a jelenlévő férfiakat, hogy intézetigazgató úr, docens úr, a HÖK-elnököt (aki egy hallgató) úgy, hogy elnök úr; mi, nők pedig adjunktusként, docensként Zsófiák, Krisztinák voltunk. Nagyon fel voltam háborodva, és károsnak gondoltam, különösen, hogy delegált hallgatók és a kollégáim is hallották. Mégiscsak a 21. században vagyunk… Ma már – negyvenöt évesen, egyetemi tanárként – szóvá tenném akkor is, ha megkapnám, hogy érzékenykedek, vagy nem vagyok jó csapatjátékos.

„Egyetlen nőként hadd ne én legyek az, aki a kávét intézi” (Fotó: magánarchívum)

Nem is szóltál akkor senkinek?

De, utána magasabb beosztású férfi kollégának elmondtam, hogy ez bántó és tarthatatlan; kértem, négyszemközt beszéljen a vezetővel. Azt mondta, érti, de higgyem el, hogy az illető csak joviális akart lenni, szimpatizál velem. Olyasmi ez, mint mikor azt mondják, „vedd már bóknak!” De ez nem bók, ez diszkrimináció.

Ha már a vezetői szimpátia kifejezését és a bókolást említetted… lett volna okod felszólalni a #metoo mozgalomban?

Kinek nem… Velem is előfordult, hogy egy konferencia utáni sörözésen egy kollégám megfogdosta a combomat, átkarolt, próbált megcsókolni. Nem kértem ki magamnak, mert annyira sokkolt, és nem akartam botrányt okozni, csak próbáltam lefejteni magamról a kezét. Az asztaltársaság többi tagja – mind nálam jóval idősebb férfiak – zavartan, lefagyva ültek. Egy dolog volt feldolgozni a zaklatást, a tárgyiasítást, de sokkal nehezebb azt, hogy mások nem állnak melléd, miközben magasabb beosztású férfi kollégaként nekik „nem kerülne sokba”. Szemtanúként én kötelességemnek tartom, hogy kiálljak a diszkrimináció, zaklatás, bántalmazást elszenvedő emberekért. Akkor pedig kiemelten, ha az övékénél előnyösebb pozícióm van.

Mit gondolsz, mi az oka a hallgatásnak?

Úgy tippelem, a status quo – nem feltétlen tudatos – fenntartása. Amikor a #metoo mozgalom tetőzött, egy idő után voltak olyan hangok férfiaktól, hogy „én már fel sem merek venni egy vonzó nőt munkatársnak, nehogy félreértsék, ha majd rámosolygok vagy bókolok neki”. Lássuk be, ez egy burkolt fenyegetés nők felé: ha sokat ugráltok, majd nem lesz állásotok. Miközben a beszélő magát állítja be áldozatnak. Az ilyen manipulatív, csúsztató, torzító kommunikáció sajnos egyre több teret kap a közbeszédben, párbeszédekben. Érdemes tudatosítanunk, megértenünk jobban, milyen hatalmi játékról szól. E téma filozófiai szakirodalma egyre kiterjedtebb, kollégámmal foglalkozunk vele közös kutatás keretében.

De a szexuális bántalmazás mellett létezik fizikai, érzelmi, verbális és gazdasági is. Közös jellemzőjük az, hogy az elkövetőnek torzult jogosultságtudata van: ő jobban számít, többhöz van joga, mint a másiknak – amivel elringatja a lelkiismeretét. Persze nem minden bántalmazó férfi, és nem minden áldozat nő. De a társadalmi keret, amiben fiúk és lányok felnőnek, ma olyan, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb arányban vannak a férfiak között a torzult jogosultságtudatúak, így a bántalmazók között is. Az arányok kialakulásához adalék, hogy a fiúknak, lányoknak azt üzenjük, a feleség dolga, hogy „kiszolgálja” a férjét.

Gyakorta látok olyan dehonesztáló, előítéletes kommunikációs formákat, amiket az egyik fél sérelmez, a másik viszont ártatlannak tart. Esetenként magam is hajlok arra, hogy az illető nem tekinti alacsonyabb rendűnek a nőket, csupán rosszul kommunikál, kötik a rutinok.

Én nem értékelném túl a szándékot, mert itt a kimenetel a lényeg. Kevéssé számít, hogy valaki miért viselkedik úgy, ahogy, ha a másik attól megalázva érzi magát, kárt szenved. És persze mindig lehetséges út belátóan reagálni, ha akaratlanul bántottunk meg valakit, ez bárkivel előfordulhat: „Sajnálom, hogy ezt megalázónak élted meg; értem, miért, nem állt szándékomban megbántani.”

Szóval kávét nem főzöl, de legalábbis nem automatikusan. Ahhoz hogy állsz hozzá, ha előreengednek az ajtóban?

Semmi bajom az udvariasság egymásra figyelési, empatikus formáival, sőt. Én is előre engedek valakit, ha mondjuk, tele van a keze. Vagy szívesen átadom a nehéz csomagot, amennyiben valóban segítő attitűddel kérik el, nem lekezelően, leereszkedőn, patronizálva. Amikor azt érzem, nem azt kérdőjelezik meg, hogy képes lennék egyedül is megoldani, csak úgy vélik, a segítségükkel könnyebb.

Akkor te sem akarsz nőkből férfiakat csinálni, és fordítva, vagy épp „eltörölni a nemeket”, ahogy hallani szoktuk.

Nem, egyik sem áll szándékomban, már csak azért sem, mert nem világos számomra, hogy mit is jelentenek ezek a vészharangot kongató felvetések. Én például párkapcsolati keretben azt találom vonzónak, ha egy férfi mellettem férfinak érzi magát, én pedig mellette nőnek magam, és ez például tükröződik abban, ahogyan szólítjuk vagy átkaroljuk egymást. Ez pedig összeegyeztethető azzal, hogy a másik egyenlő félként kezeljen, és gondoskodó szerepekben ne kevésbé érezze magát férfinak. De itt kizárólag saját magamról beszélek. A nők sokfélék, ahogyan a férfiak is.

Ma már ha egy nő bizonyított a szakmában – ahogyan te is –, onnan nyert ügye van? Vagyis a helyén kezelik a teljesítményét?

Kérdés, hogy nehezített pályán jut-e odáig. Tegyük fel, ott van két könyv, az egyiknek férfi a szerzője, a másiknak nő, és mindkettő adekvát alap arra, hogy az illető habilitáljon. Ha csak ezt a szintet nézzük, azt gondolhatjuk, nincsenek itt már komoly hátrányok, vagy alig vannak. Csakhogy… egyenlő esélyük van-e megfelelő presztízsű kiadótól szerződést kapni? A könyvbe belecsatornázódnak a korábbi munkáik, az, hogy milyen konferenciákon adtak elő, milyen szaklapokban publikáltak, hányan idézik őket… És itt már kimutathatóan nem azonosak a hozzáférés esélyei, még ha a diszkrimináció nem is feltétlen szándékos.

Bevallom, velem a mai napig előfordul, hogy ha meghívásban gondolkodom, tovább tart, amíg eszembe jutnak a témában jelentős nők. De épp ezért tudatosan koncentrálok rájuk. Igyekszem ellensúlyozni a mindannyiunkban munkáló mögöttes részrehajlást –implicit bias, vagyis mögöttes részrehajlás, előítélet –, nemcsak nőkkel, de más alárendelt csoportok tagjaival szemben is.

Zvolenszky Zsófia (Fotó: Neményi Márton)

Hogyan kell elképzelni ezt a gyakorlatban?

Az analitikus filozófia doktori programnak ötödik éve én vagyok a vezetője. A doktori védéseknél különféle szabályok kötik meg, hogy milyen lehet az ötfős bizottság összetétele, például hogy az elnöknek milyen rangjának kell lennie, vagy milyen arányban szükségesek belsős munkatársak. De azt már én vezettem be, hogy mindben lennie kell legalább egy nőnek, aki nem a titkár szerepét tölti be. Nagyon egyszerű szabály, de nem is olyan egyszerű megvalósítani.

Vagy ha, mondjuk, konferenciát szervezek, akkor is azt az elvet képviselem – ezzel Nyugat-Európában, Észak-Amerikában bevett gyakorlatot követve –, hogy a nemek aránya legyen kiegyenlítettebb, akár olyan áron is, hogy a meghívott nők alacsonyabb beosztásúak, kevésbé ismertek a férfiaknál. Hosszú távon így lesz inkluzív a szakmai közösség, emellett fontos, hogy a fiatalok lássanak példaképeket.

Ez nem lesz világmegváltó, ettől nem fognak megváltozni a viszonyok a város, az ország más egyetemein, de én ennyit tudok tenni. És fontos, hogy minél többen tegyünk ilyen lépéseket – férfiak is – azért, hogy gyorsabban megtörténjenek változások, amik egyébként már megkezdődtek.

Miért tennék ezt? Ezzel nem maguk ellen dolgoznak?

Esélyegyenlőség kapcsán nem konstruktív ellenségképekben gondolkodni. Lehet, hogy a férfiaknak ezentúl nehezebb lesz, de eddig mások – nők – rendszerszintű hátrányai árán volt könnyebb nekik. Igen, ez egyfajta veszteség, amit jó, ha elfogadunk, feldolgozunk, sőt örüljünk neki, mert a társadalom így lesz igazságosabb, befogadóbb, a gyerekeinknek így lesz jobb felnőniük.

Jól gondolom, hogy mint annak idején anyukád, te sem változtattál nevet a házasságkötésedkor?

Jól. Én szeretem a nevem, kötődöm az aláírásomhoz, már csak azért is, mert egyedi név, senki mást nem hívnak így a világon. Ráadásul jelentős publikációm is voltak már a születési nevemen, mire összeházasodtam. A lányom pedig második vezetéknévként megkapta az enyémet; a családomon belül ő az egyetlen, aki továbbviszi a Zvolenszky nevet. Utóbb visszanézve a kettős vezetéknév annyiból is jó választás volt neki, mert immár egyedülálló szülőként úgy intézhetem most Olivia ügyeit, hogy van közös vezetéknevünk.

Mit gondolsz, milyen élete lesz?  

Biztos vagyok benne, hogy a nők által manapság megélt hátrányok, előítéletek őt is szignifikánsan érinteni fogják. Ugyan a változások mérhetőek és jelentősek, ez lassú folyamat, és még mindig nagyon sok van hátra.

A cikk eredeti változata National Geographic novemberi lapszámában olvasható.

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!