Jakupcsek Gabriella: „A gyerekek olyan érzelmi pajzsot jelentenek, amit semmi más nem pótol”

Hírek

Oszd meg másokkal is

Rosszkedvűnek tűnik. Történt valami?

Nem, csak összeakasztottam a bajuszt az egyik bulvármagazinnal. Sületlenségeket írtak rólam, ráadásul a gyerekeim képét is összecserélték valaki máséval. Bosszantó.

Hát, a bulvár néha így működik.

Persze, de ez nem műfajfüggő, nincs az a pletykalap, ami megengedhetné magának, hogy betegye két gyerek fényképét az újságba, és odaírja, hogy ők a Jakupcsek gyerekei, miközben semmi közük hozzám. Ráadásul nem csak ezt rontották el, még véletlenül sem stimmelnek az adatok: hogy melyik csatornánál dolgoztam, mikor és meddig, hogy hogy hívják az édesapámat. Ilyet nem lehet csinálni. Ha én tévedtem volna ekkorát valamelyik műsoromban, másnap már nem lettem volna képernyőn. Ez egész egyszerűen profizmus, szakmai alázat és önértékelés kérdése. A minimumokról beszélünk. Félreértés ne essék, nem tartalmi kérdéseket teszek szóvá, mert tudom, hogy épp hova nyilatkozom, ahogy azt is, hogy ha valaki kiáll az utcasarokra, akkor ne csodálkozzon, ha elviszik egy fordulóra. De azért vannak alapvetések, ha valaki leül velem interjút készíteni, legalább azt tudja, hogy kivel beszél.

Jakupcsek Gabriella

Fotó: Neményi Márton

Ismert emberként muszáj a bulvárral szóba állnia?

Igen, benne van a szerződésemben. Szerencsére én azért már válogathatok, van egy-két újságíró, akikkel régóta nem vagyok hajlandó szóba állni. De általában azért igyekszem toleráns lenni: tudja, ez egy kicsi ország, ahol kevés emberről írnak, és aki nagyon slendriánul intézi az ügyeit, annak hamar elfogynak az emberei. Szóval jobb jóban lenni a szakmával.

Értem. Szerintem kezdjük a könyvvel. Most jelent meg a legújabb, Nagy levegő című kötete, ez a harmadik a sorban, ha jól számolom.

Nem, a negyedik. De az elsőt ne számítsuk: volt egy Hepehupa című könyvem, amit jó húsz éve írtam Vajay Zsófival a televíziózásról. Ez a kötet tulajdonképpen arról szólt, hogy hogyan készül egy műsor, megpróbáltuk bevinni egy kicsit a kulisszák mögé az olvasókat.

Sikeres tévésként miért kezdett el írni?

Ennek nagyon prózai oka van: azért, mert kirúgtak a köztévétől. 2015. december 23-án történt valami, ami alapjaiban rengette meg a világnézetemet. Addig azt hittem, ha „jó kislány” vagyok, jól végzem a munkám, és csinálok egy nagyon nézett műsort az egyik legnézettebb csatornán, akkor biztos a helyem. Tévedtem, igazi hideg zuhany volt. Aztán megkeresett egy kiadó, botránykönyvet szerettek volna mindenáron, gondolom, azt hitték, nagyon sértett vagyok, és a kirúgásom után szívesen kiteregetem a szennyest. Nem ismertek engem, nem tudták, hogy ilyen hibát nem követek el. Passzoltam a lehetőséget. Aztán megkeresett egy másik kiadó is, Rados Richárd, a Jaffa tulajdonosa elhívott kávézni, jó két órán keresztül beszélgettünk arról, hogy én hogy látom a világot, az aktualitásokat, az év fontosabb témáit, történéseit. Aztán megkért, hogy menjek haza, és gondoljam végig, mi az, amiről szívesen mesélnék. Akkor már eltelt négy-öt hónap anélkül, hogy műsort készítettem volna, tele volt a fejem gondolatokkal, ötletekkel, történetekkel. Rájöttem, hogy van jó néhány olyan kérdés az életben, amiről szívesen írnék – minden évben vannak ilyen témák, legyen szó a #metoo mozgalomról, a kilakoltatásokról vagy az atlétikai világbajnokságról –, és végiggondoltam, hogyan bontanám ki őket úgy, hogy a harmincas fiaimmal ugyanúgy el tudjak beszélgetni róluk, mint a tízéves kislányommal. Aztán felgyűrtem a blúzom úját, és megírtam a Megúszhatatlant.

A mostani könyv is hasonló témákat feszeget. Mondhatjuk, hogy ez a három kötet tulajdonképpen egy sorozatot alkot?

Igen, bár ez a mostani sokkal impulzívabb, mint az első kettő volt. Az első egy nagyon érzelmes és személyes könyv volt, ami elsősorban arról szólt, hogy ki vagyok én, mit hoztam otthonról, mit kaptam a szakmámtól, hogyan látom a világot és benne saját magamat. A második, az És te hogy vagy? már inkább a harmincasok problémáival foglalkozott, de persze abban is szerepeltek más témák, amiket érdekesnek találtam. A mostani talán már kevésbé személyes, ebben olyan történetek szerepelnek, amikkel az elmúlt évben találkoztam a munkám során. Arról szól, milyen gyakran történik velünk valami olyan – legyen az tragédia, szerencse, bánat, öröm –, ami megakasztja az életünket, és arra ösztökél, hogy kénytelen-kelletlen elszakadjunk attól, aki addig voltunk, és megpróbáljunk az új helyzetnek megfelelően változni. A legtöbben ösztönösen rettegünk ettől a változástól, már maga a „változás” szó is ijesztően hangzik, pedig közhely, mindenki ezt kapja a pacekjába: bizony, egyfolytában változnunk kell, alkalmazkodnunk a folyton változó világhoz. Amivel nincs is semmi baj, én is nagy bajban lennék, ha ugyanaz a jó kislány lennék, mint korábban.

Jakupcsek Gabriella

Fotó: Neményi Márton

Tudom, provokatív kérdés, de azért lett sorozat ezekből a könyvekből, mert úgy érezte, valóban fontos mondanivalója van, vagy azért, mert vitték őket?

Inkább az előbbi. Őszintén, soha nem tudtam csak és kizárólag kasszára dolgozni. Persze, nagyon jó érzés, hogy nagy példányszámban mentek el a könyvek, de az még inkább, hogy sokat turnézhattam velük vidéken, és így találkozhattam azokkal, akik olvasták őket. Szükségem van az olvasók visszajelzéseire, már csak azért is, mert míg a stúdióban mindig rengeteg visszajelzést kapok, és így mindig tudom, mit csinálok jól, és mi az, amin még javítanom kellene, írás közben sajnos nincs meg ez a visszacsatolás.

Értem. Ha lehet, beszéljünk egy kicsit a pályája elejéről. Eredetileg színésznőnek készült, ha jól tudom, gyorsan fel is vették a Színművészetire.

Igen, második próbálkozásra. De már az első felvételimnél eljutottam a harmadik rostáig, meg is kerestek rögtön, hogy mehetek a Nemzeti Stúdióba játszani, meg a Kornis legújabb darabjába, a Játékszínbe.

Nagyon akart színésznő lenni?

Azt hiszem, nem, de akkoriban egy nőnek nem nagyon volt más lehetősége arra, hogy valamivel kitűnjön a többiek közül, és elérje, hogy odafigyeljenek rá. Tudom, ezt ma mér nehéz elképzelni, de akkoriban a színészeknek és a rendezőknek olyan respektjük volt, mint senki másnak az országban. Ráadásul, amikor én színésztanoncnak álltam, kulturális szempontból éppen egy nagyon izgalmas időszakot éltünk. Major Tamás, Székely és Zsámbéki vitte a Nemzeti Színházat, de legendás előadások voltak Kaposváron is: ha valaki szeretett volna a kultúra, a társadalmi változások sűrűjében lenni, az nehezen kerülhette meg a színházat. Ráadásul akkor a mi szakmánk még nem is igen létezett; főleg politikai, gazdasági és kulturális újságírás volt, de nem voltak például háttérműfajok és olyan izgalmas, egy nő számára is jó lehetőségeket tartogató műsorok, mint amilyen például a talkshow: az Vitray Tamással érkezett. A nők a tévében akkoriban még jobbára bemondók voltak. Ha valaki meg akarta mutatni a személyiségét és a mondandóját, két lehetősége volt: vagy a képzőre ment, vagy a Színművészetire.

Felvették, másfél év után mégis otthagyta a főiskolát. 

Igen, Major Tamás utolsó osztályába jártam, ami nagyon kemény volt, kőkemény küzdelem. Nagyon belefogytam a dologba: én rendkívüli módon szeretem a szabadságot, márpedig egy színésznek abból nem sok jut, meg kell csinálnia, amit a rendező megkövetel tőle. Én nem vagyok ennyire szabálykövető, nem bírom, ha presszionálnak. Ráadásul arra sem vagyok képes, hogy más bőrébe bújjak, folyton gyötrődtem azon, hogy a színpadon valaki másnak kellene lennem, mint saját magamnak.

Könnyű volt feladnia a pályát?

Nem, én ebbe belehaltam. Az volt a szerencsém, hogy a főiskolán olyan nagyságok tanítottak minket irodalomra, képzőművészetre, művészettörténetre, mint Hegedűs Géza bácsi, Radnóti Fanni vagy Ungvári Tamás. Teljesen beleástam magam a kulturális tárgyakba, és amikor a Major, aki látta, hogy valami nem stimmel nálam, behívatott, hogy „Mi a baj, kislány?”, azt mondtam neki, hogy inkább átmennék dramaturgszakra. Mire ő: „Szó sem lehet róla, minek?” És igaza volt, akkoriban két-háromévente vettek fel pár embert a dramaturgiára, semmi értelme nem lett volna, ha nekifutok. De tudtam, hogy váltanom kell, ezért bedobtam, mi lenne, ha keresztfélévben megpróbálnék felvételizni a bölcsészkarra. Szerencsére Major, Székely és Zsámbéki is mellém álltak, fel is vettek rögtön a bölcsészkarra. Először művészettörténetet tanultam, aztán B szaknak felvettem az általános nyelvészetet is, mert nagyon érdekelt a nyelv, a történetmesélés, az érvelés és a kérdezés logikája.

Jakupcsek Gabriella

Fotó: Neményi Márton

Ahogy befejezte a sulit, azonnal a tévéhez került?

Nem. Még ötödéves voltam, amikor Vig Mónika elindította a Magyar Narancsot, először ott próbáltam szerencsét, főleg képzőművészeti kritikákat írtam. Aztán – akkor már bedolgoztam a köztévébe is, szerkesztő voltam, hogy legyen egy kis pénzem – egyszer csak azt mondja nekem a Bakács a páternoszterben: „Te, figyelj, kiírt egy ösztöndíjat a Narancs testvérlapja, a Libération, miért nem pályázod meg?” Megpályáztam, és elmentem Franciaországba ösztöndíjjal, hogy elektronikus újságírást tanuljak. Másfél évig ingáztam Párizs és Budapest között. Egyszer, amikor épp a szállodai szobámban ültem, csörgött a telefon: Hankiss Elemér és Bányai Gábor hívott azzal, hogy új csapatot szerveznek a köztelevízióban, és engem is szívesen látnának. Mondtam, hogy „jó, még van egy fél évem Párizsban, de utána becsatlakozom”. Elég szkeptikus voltam, mert a színművészeti után eldöntöttem, hogy háttérember leszek. Eszem ágában sem volt televíziós arcnak lenni.

Végül mégis igent mondott. Mi volt az első feladata a köztévénél?

Sokáig élő műsorokat szerkesztettem, egész napos hírfolyamokat raktunk össze, én főleg képzőművészeti anyagokat készítettem. Akkoriban nagyon pezsgett a kulturális élet, rengeteg tárlat, kiállítás volt, szinte mindegyikre én szaladgáltam el mint szerkesztő. Aztán egyszer kimentem Dömsödi Gáborral egy kiállításra, aki azt mondta, „Kupcsik, menj szépen, és csináld meg az interjúkat, nekem fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, és kivel kéne beszélgetni, te úgyis jobban tudod.” Gondoltam, jó, a kész anyagból majd úgyis kivágnak, de a vége az lett, hogy benne hagytak a snittben. Mindenkinek tetszett az anyag, onnantól engem küldtek ki a képzőművészeti eseményekre riporternek. Így kezdődött a képernyős karrierem.

Melyik volt az első olyan műsor, aminek már ön volt az arca?

A Reggel című, aminek Sándor Pál és Sárközy Erika volt a producere. Megkerestek, hogy menjek el egy castingra, el is mentem, beültem interjút készíteni, és a következő héten már be is dobtak élesben a műsorba. Aztán jött a Napközi, egy délelőtti műsor, és egyre több munkát kaptam. Azt hiszem, Sándorék egyszerűen belém szerettek, mert más voltam, mint a megszokott női karakterek a tévében. Egy szabályokat áthágó, vagány csajt láttak: kétcentis vörös hajam volt, farmeringeket hordtam, senkinek nem volt hasonló fizimiskája az ismert arcok közül.

Meddig tartott az első közszolgálati köre?

Nyolc évig. Elég méltatlan volt a vége. A médiaháború miatt teljesen átpolitizálódott a köztévé, minden választási periódusnál jöttek a helycserék. De amíg ott dolgoztam, nagyon élveztem a munkámat, mivel nem kellett beszállnom a napi favágásba: műsorvezetőként dolgoztam a Napköziben, és közben nemzetközi műsorokat is készítettem: olasz estet, flamand estet, finn estet. Fél évig dolgoztunk egy-egy ilyen huszonnégy órás műsorfolyamon, úgyhogy volt időnk, hogy rendesen összerakjuk. Sokat utaztunk, archívumokban keresgéltünk, interjúkat és dokumentumfilmeket gyártottunk. Boldog voltam, hogy nem kell egy stúdióban állnom, mert sokkal izgalmasabbnak találtam az utazást.

Egy ilyen rövid hajú, farmeringes, vagány csaj, aki nem szeret stúdióban dolgozni, hogyan építi fel a képernyős személyiségét? Pláne, hogy saját tapasztalatból tudom, kamera előtt szerepelni egyáltalán nem egyszerű dolog.

Szerencsére nekem ilyen bajom nem volt, mert megtanultam „háromdében” beszélni, beszélgetni, létezni. Belátom a teret, tudom, hogy kell viselkednem a kamerák előtt. A Színművészeti hallatlanul nagy előnyt adott a szakmámban, mert lehetővé tette, hogy ne azzal foglalkozzak, hogyan járok, ülök, viselem magam, hanem csak azzal, hogy kivel és miről beszélek. Ez könnyen ment – ami nehezebb volt, az az önelfogadás: az, hogy mást látok a képernyőn, mint amilyennek egyébként magamat látom. Ezzel sokáig küzdöttem, ha úgy vesszük, hiúsági kérdés volt.

Hiú egyébként?

Biztos. Néha biztos. De szerintem az, aki ismer, nem arról ismer, hogy hiú vagyok. Sőt időnként sokkal kritikusabb vagyok magammal, mint kellene, sokat gyepálom magam apróságok miatt. De persze vitathatatlan, hogy ehhez a szakmához kell némi hiúság. Meg az átlagosnál jóval magasabb toleranciaszint, hiszen mivel egyfolytában képernyőn vagyunk, mindenkinek megvan rólunk a maga véleménye, amit nem könnyű elviselni.

Jakupcsek Gabriella

Fotó: Neményi Márton

Miért jött el a köztévétől?

Azért, mert miután megszüntették A Reggelt – kellett a hely a Nap TV-nek –, és egy vezetőváltás után a Napközit is – annak a helyére egy Kék című műsor került, ami három hónap alatt megbukott –, „lefokoztak”: kulturális rovatvezető lettem a Híradóban. Napi félperces anyagokat készítettem a stábommal, ráadásul rendszerint éppen ezek maradtak ki az adásból, ha bejött valami más, egyszóval nem kaptam megint komoly lehetőséget, amit rettenetesen méltatlannak éreztem. Egy ideig nagy reményeket fűztem ahhoz, hogy csak áthív majd valaki az újonnan induló kereskedelmi tévékhez, de hiába, akkoriban nem nagyon keresték a befutott, közismert tévéseket, mert új nevekkel akartak elindulni. Aztán, miután egy kis spéttel elindultak a kereskedelmi rádiók, megkeresett Sándor István, egy fantasztikus műveltségű, remek ember, aki sokáig A Hét című műsor arca volt, hogy nem mennék-e át hozzá, a Danubius Rádióba. Először nem tudtam, mit tegyek, soha az életben nem rádióztam még, ráadásul úgy éreztem, ha úgy döntök, elfogadom az ajánlatát, végleg ki kell szállnom a tévézésből. Sokáig tipródtam, de végül igent mondtam – és nem bántam meg: öt évet töltöttem a Danubiusban, őrült sikereim voltak, és az összes közönségdíjat megkaptam. Sokat tanultam is: a kereskedelmi rádió szerintem olyan iskola, amit minden magára valamit is adó újságírónak ki kellene járnia.

Aztán jött a TV2.

Igen, alig egy éve voltam a Danubiusnál, amikor lecsapott rám a TV2. Rögtön fel is vetettek velem huszonhat részt egy talkshow-ból, ami végül nem ment adásba. A büfében tudtam meg, hogy elkaszálták, mert akkoriban még annyira népszerű volt a délutáni műsorsávban az Isaura, hogy inkább megvettek még egy évadot abból. Ott álltam egy aláírt szerződéssel a kezemben, és lövésem sem volt, hogy mit fogok csinálni. Szerencsére Neuman Gábor gyorsan kitalált nekem egy műsort, az lett a Férfisztriptíz, aminek olyan elképesztő nézettsége lett, hogy rögtön beröffentette a karrieremet a csatornánál. Attól kezdve végig főműsoridős műsorokat csináltam, végig a frontvonalban voltam.

Jobbára talkshow-kat vezetett.

Meg gameshow-kat. Elindult a Most vagy soha!, az is hatalmas siker lett, aztán jött a Multimilliomos, a Jakupcsek Show és a Mokka. Több mint tíz évig voltam a TV2-nél, és ezalatt az idő alatt egyik munkát kaptam a másik után.

Azért van egy-kettő, amire nem szívesen emlékszik vissza, ha jól tudom.

Igen, van, de azokat nem én választottam, a szerződésem miatt kellet elvállalnom őket. Nem volt más választásom, a közelében sem voltam a döntésnek.

Értem, de mégsem értem: egy olyan intellektuális svádájú nőt, mint amilyen maga, miért bíznak meg Az igazság ára vezetésével?

Pont ezért: mert egy olyan ember kellett nekik, aki bizalmat ébreszt a nézőkben és a játékosokban. Ha egy kekk embert tettek volna a helyemre, tudja, egy „igazi szemétládát”, akkor nem biztos, hogy bárki jelentkezett volna a műsorba. Ilyenkor az ember nem tehet mást, mint hogy összeszorítja a fogát, és profihoz méltón elvégzi a melót, amivel megbízták. Szerencsére nem sok olyan nemszeretem feladatot kaptam a karrierem során, amit „munkaköri kötelességem” volt elvégezni.

Jakupcsek Gabriella

Fotó: Neményi Márton

Azt mondja, nagyon jól érezte magát a TV2-nél. Miért hagyta ott végül mégis?

Ennek több oka volt. Egyrészt az, hogy elindult egyfajta hanyatlás a csatornánál: miután a valóságshow-k eluralták a főműsoridőt, már nem lehetett minőségi, de egyben nézett műsorokat gyártani. Másrészt pedig az, hogy negyvenöt évesen úgy döntöttem, a két nagy fiam mellé akarok még egy gyereket. Hosszú ideje szerettem volna már, de nagyon sokáig hiába küzdöttem érte, ezért akkor, amikor kiderült, hogy végre megint teherbe estem, úgy döntöttem, feladom a tévézést, hogy a gyerekemre koncentrálhassak. Tudtam, hogy amellett az őrült hajtás mellett, amiben addig éltem, képtelen lennék rendesen odafigyelni rá, ráadásul – részben esztétikai, részben lelki okokból – el sem tudtam volna képzelni, hogy terhesen kamera elé üljek. De volt még egy okom: akkoriban fejeztem be A világ árvái című hatrészes dokumentumfilm-sorozatot: egy operatőrrel és egy szerkesztővel Kongótól Kambodzsáig, Ukrajnától Sri Lankáig végigutaztuk az árvaházakat, hogy bemutassuk, milyen körülmények között élnek ezeken a helyeken a gyerekek. Döbbenetes élmény volt, és nagyon elgondolkodtatott: rájöttem, hiába a siker és a csillogás, soha az életben nem leszek olyan boldog, mint amikor a gyerekeim kicsik voltak.

Jól emlékszem, hogy a TV2 után volt egy hosszabb hiátus?

Nem nagyon volt, novemberben megszületett a kislányom, és decemberben már hívott is Gyárfás Tamás, hogy vezessem együtt a köztévé karácsonyi műsorát Friderikusszal. Nemet mondtam, mert úgy éreztem, kizárt dolog, hogy fölálljak a gyerekem mellől. De aztán tavasszal megkeresett a Story TV egy olyan ajánlattal, amit már nem tudtam visszautasítani. Gyakorlatilag biankó csekket kaptam, azt csinálhattam, amit csak akartam, beszélgetős műsorokat, portréműsorokat készíthettem, úgyhogy boldogan mondtam igent a felkérésükre. Elég meredek döntés volt a TV2 után elmenni egy ilyen kicsi, kvázi no name csatornához, de az a szabadság, amit ott kaptam, minden mást fölülírt. Tizenkilencre lapot húztam, de bejött, megint értékes, normális műsorokat csinálhattam. Sajnos ma már ilyen műsorokat nem nagyon lehet a nagy csatornáknál megcsinálni. Hogy ez jól van-e így? Megmondom: nincs jól.

Egy idő után aztán visszatért a köztévéhez.

Igen. Épp Olaszországban nyaraltam, amikor felhívott az egyik produceri iroda, amivel korábban sokat dolgoztam a TV2-nél. Mondták, hogy csinálnak egy Magyarország, szeretlek! című műsort, és örülnének, ha én is beszállnék, nézzek bele az egyik adásba. Bele is néztem az olasz verzióba, de nem voltam elragadtatva tőle, mondtam is magamban: „Ezt nagyon benézték, mi a fenének kellenék én ide?” De azért csak elmentem a castingra, és bár eredetileg csupa férfit akartak a műsorba, végül beültettek engem is. Valószínűleg a humorom volt az, ami meggyőzte őket.

Aztán jött a Ridikül.

Igen. A Magyarország, szeretlek! nem volt igazán nagy kihívás, inkább afféle huncutkodásnak fogtam fel, de sikere volt. Így aztán amikor megbukott a Marslakók című sorozat, és kellett helyette egy másik műsor a délutáni sávba, felkértek, hogy csináljak egy talkshow-t, így jött a Ridikül.

Ami 2013 és 2016 között három évig nagy sikerrel ment a Dunán, végül mégis kirakták belőle.

Igen, ahogy a szakítás utáni könyvemben is írtam, furcsa ízlések uralkodtak akkoriban az MTVA-nál. Sajnos mindig van egy olyan vezető, aki úgy gondolja, mindent megtehet, amit akar, és jobbára meg is teszi. Ez nem újdonság.

Mégis, sikeres volt a műsor, jó nézettségeket hozott, miért küldték el?

Nem tudom. Pénz, gazdasági érdek, erődemonstráció? Mindenesetre az, aki elküldött, három óra múlva meggondolta magát, de akkor már én nem akartam együtt dolgozni vele.

Jakupcsek Gabriella

Fotó: Neményi Márton

Hogy élte meg a kirúgást?

Olyan volt, mintha lecsaptak volna egy péklapáttal. De haszna is volt: hirtelen helyére került minden, rájöttem, hogy addig egy álomvilágban éltem. Ültem a stúdióban, csináltam a dolgom, és egyáltalán nem foglalkoztam azzal, mi folyik a mellettünk lévő épületben. Persze, jöttek-mentek a hírek, de ez addig érdemben nem befolyásolta a munkámat, a hétköznapjaimat. Miután kirúgtak – vagy ahogy ők fogalmaztak, leépítettek –, megint úgy gondoltam, hagyom a tévézést, megvagyok én a képernyő nélkül is. Aztán jött az ATV egy olyan felkéréssel, amire megint csak nem lehetett nemet mondani. Felhívott Németh Szilárd azzal, hogy csináljunk együtt egy napi műsort, és találjuk ki közösen, milyen legyen. Nagyon nagy kreatív szabadságot kaptam, a címtől a dramaturgiáig, az arculattól a díszletezésig mindenben kikérték a véleményemet. Felnőtt partnerként kezeltek.

A pályafutását elnézve nem csoda, hogy sokan azt gondolják magáról, hogy kemény, karrierista nő.

Inkább azt mondanám, hogy döntésképes és céltudatos. De tudja, mit? Üsse kő, mondjuk, hogy karrierista vagyok – már amennyiben a „karrierista” alatt egy olyan embert értünk, aki nem restelli a munkáját, és nem restell keményen dolgozni azért, hogy elérje, amit szeretne. Én ezt nagyon pozitív dolognak tartom.

Oké, de hogy fér bele egy ilyen sűrű életbe három gyerek?

Belefér. El sem tudnám képzelni az életet gyerekek nélkül, még ez a három is nagyon kevés ahhoz képest, amennyit szívem szerint vállaltam volna. Legalább kilencszer futottam neki a gyerekszülésnek, ennyi jött össze.

Ön is nagy családban nőtt fel? Otthonról hozta ezt a fanatikus családszeretet?

Nem. Én egy szem gyerek vagyok, sőt az anyukám és az apukám is az volt, még unokatestvérem sincs. A miénk egy pici, szűk család volt, lehet, hogy pont ez volt az oka annak, hogy az első perctől kezdve tudtam, ha rajtam fog múlni, nagy családot építek. Mindig erre vágytam: hiányzott, hogy nem volt testvérem, hogy nem vett körül igazán meleg családi légkör, hogy nem volt közöttünk igazi összetartás. Nem véletlen, hogy mindig komoly, őszinte, mély és tartós barátságokat kötöttem, és a mai napig sok olyan ember vesz körül, akivel igazi véd- és dacszövetségben élek.

Mit adnak önnek a gyerekek? Miért érezte úgy, hogy megéri ennyi fáradságot, reményt, csalódást felvállalnia, hogy megszülhesse a harmadikat is?

Azért, mert a gyerekek olyan érzelmi pajzsot jelentenek, amit semmi más nem pótol. Az, hogy bármikor megsimogathatod őket, hogy megölelnek, hogy összenevethetsz velük, hogy odabújhatsz hozzájuk, olyan köteléket jelent, amit csak a család adhat meg. Ha vannak gyerekeid, tudati és érzelmi szinten is egy egészen más, magasabb fokon élheted az életed. Olyan kapcsolatot teremthetsz velük, ami egész életeden át elkísér, és ez fantasztikus érzés. Én a két nagyfiammal is nagyon erősen tartom a kapcsolatot. Most is, mielőtt idejöttem volna, felhívtam az egyiket, hogy kikérjem a véleményét valamiről. Rengeteget beszélgetünk egymással, és nem csak a családi ebédek idején. Láttad ezt? Olvastad azt? Mit gondolsz amarról? Mindennap dumálunk egymással, és igazán csodálatos érzés látni, milyen értelmes felnőtt fiaim vannak, akiknek bármiről kikérhetem a véleményét, és akikre büszke lehetek.

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!