Énidő: a teljes semmittevésre szavazok

Hírek

Oszd meg másokkal is

Nincs drágább, mint az a napi pár perc, amit magunkra tudunk fordítani…

…aztán eljön a péntek, és rájövünk, hogy egyetlen perc sem jött össze. Ha lefeküdtek a gyerekek, elment a férj pecázni, az anyós sem tőlünk várja a világmegváltó gondolatokat, akkor mi jövünk. Most induló sorozatunkban leírjuk, hogy mi mit csinálunk, amikor egyesben vagyunk saját magunkkal, hátha egyre többen szakítotok időt magatokra. Cseppet se féljetek, közülünk sem olvas mindenki magasirodalmat, vagy jár múzeumba minden héten, nem ez a lényeg. Van, aki a Dirty Dancinget nézi meg heti rendszerességgel, más sütőben sült gombóccal kapcsol ki, és olyan is akad, aki bugyuta sorozatokat darál, ha csak bambulni szeretne. Mostantól minden pénteken adunk néhány tippet, hol aktuális programokkal, hol könyvekkel, de jóga és házi festés is lesz az ötletek között.

Nagyon unjátok már az énidő szót, ugye? Pedig annak idején nagy találmány volt. Frappáns, kifejező és őrületes hiánycikkre utalt. Az, hogy azóta túl sokan túl sokféle célból használták, semmit nem von le a jelentőségéből. Egyébként nevezhetjük relaxálásnak, pihenésnek, feltöltődésnek, kikapcsolódásnak, szórakozásnak, egyedüllétnek – régóta létező fogalom, de sokak életében sajnos csak fogalom.

Én sosem hagytam, hogy kikopjon a napjaimból. Voltak időszakok, amikor ennek a réme fenyegetett, de a bennem élő egoista hedonista addig ügyeskedett, amíg lett megint énidőm. Tudom, hogy nagyon sok a kényszer az életünkben, de én azt mondom,

három, pláne két gyerek alatt magunk is felelősek vagyunk azért, hogy van-e „énidőnk”.

Persze előfordul, hogy már későn kapcsol az ember, és van olyan is, hogy előre nem látja, milyen élete lesz öt vagy tíz év múlva, ha ma ezt és ezt lépi. És persze jól kell születni is.

Egyébként a csak magunkra fordított kényelmi idő annyira nem is egoista dolog, mint elsőre hangzik. Mert aki nem pihen, az egy idő után nem lesz sem jó munkaerő, sem jó házastárs, sem jó szülő. Sem jó semmi. Kell az egyensúly, a túlhajszoltság pedig a legkártékonyabb (csak viszonylag jól álcázott) mérgek egyike.

Igaz, a túl sok szabadidő sem jó – higgyétek el. A szociológia ezt az alapfeladványt úgy hívja: az idő strukturálása. És van olyan szerző, aki szerint ez az emberi sors egyik legnagyobb kihívása: hogyan is töltsük el, hogyan rendszerezzük azt a röpke hetven-nyolcvan évet, ami jó esetben adatik.

Ne utáljatok, de nekem mostanában elég sok énidőm van. Értem ezalatt a szabadságot és az egyedül töltött órákat, amikor én határozhatom meg azt, hogy mit csinálok. És meg kell hogy mondjam, a legjobban szeretem ezeket haszontalanul tölteni. Minél haszontalanabbul. Merthogy a mindennapok egyéb részeiben – munka, gyereknevelés, rokonokkal foglalkozás, sport – épp elég energiát fordítok arra, hogy hasznos legyek (ami mindig jelent kompromisszumokat is). Úgyhogy

a teidő, őidő, őkidő után nagy dolgokra már nem vágyom, amikor én következem.

Sokat olvastam és tanultam életemben, a munkanapokon ma is ezt teszem. Úgyhogy a szabadidőmben nem akarok semmi okosat befogadni (néha semmit a levegőn kívül). Így aztán kedvenc időtöltésem az idő töltése (elfolyatása). Körözés a lakásban, kibámulás az ablakon, háton fekvés, a plafon bámulása, esetleg a dolgok rendszerezése, pakolgatás, üldögélés az erkélyen. Külső szemlélő ezt unatkozásnak mondaná, nekem meditáció. Amikor ennél többet teszek, lényegében az is ugyanezt jelenti. Például sorozatokat bambulok (a teljes relaxációhoz nagyon fontos, hogy nem szabad nézni, csakis bambulni), bulvárlapokat és divatmagazinokat lapozgatok (szigorúan nem olvasom a szó klasszikus értelmében) és persze közösségi oldalakat pörgetek – csakis céltalanul. Végül is, amikor az emberek teljesen el akarnak lazulni és önmagukká válni, akkor a pszichiáterek sem kvantumfizikát olvastatnak velük, hanem ingát lengetnek. Asszem, az én ingám a Story magazin.

Ennél egy fokkal hasznosabbnak tűnik (de csak tűnik), amikor barangolok. Az mindegy, hogy a kihalt vasárnapi belvárosban vagy a Rókahegyen bolyong az ember, mert a hangsúly a bolyongáson van. Itt is fontos, hogy cél és tervek nélkül menjünk, úgymond, lézengjünk. Ne döntsük el előre, hogy pontosan merre. Nézelődjünk, süttessük az arcunkat a nappal! Lessünk be ablakokon és kerítéseken! Nyáron jó még biciklizni vagy a Dunában úszni – már aki szereti. Ezek a tevékenységek mind sokkal jobbak egyedül, mint társaságban, én legalábbis így vagyok vele, és így voltam ezzel már tizenévesen is.

fotó: getty images

Ami még a szabadidős tevékenységeimet jellemzi, az a végtelen unmodernitás. Többnyire olyasmikhez nyúlok, amikről mások már évek óta beszélnek. Mondok egy példát: a Hatalmas kis hazugságok vagy a Viszony című sorozat (HBO) van most nálam napirenden. Ugye, milyen elavult ezzel jönni 2020-ban? Mondtam. Viszont nagyon jók. Az előbbi sokkal jobb és komplexebb, mint az utóbbi, az utóbbinak azonban épp ez az előnye: időnként belassul, és csak úgy hömpölyög. Örvendetesen sokáig lehet hömpölyögtetni, mert öt évad, és mindegyik áll vagy tíz részből. Néha ellaposodik, néha viszont felvillanyozóan érdekessé válik. És szerintem nincs olyan negyven feletti ember, aki nem ismer rá saját élethelyzeteire a történet legváratlanabb pontjain. Szeretem ebben a sorozatban, hogy árnyalt. Nincsenek jó és rossz karakterek, még főszereplők sem. Nincs igazság, csak többféle nézőpont.

Nincsenek jó és rossz lépések, csak emberiek. Eléggé hasonlít ránk.

Megmutatja azt is, hogy amit az előbb piti kis megcsalásnak gondoltunk, az valójában a világ legnagyobb szerelme – és fordítva. Hogy a házasság, ami az előbb még üresnek tűnt, hirtelen az egyetlen, amiben tovább élni lehetséges, és a szerelem, ami az előbb még felszabadító volt, most a legnagyobb ballépésnek tűnik. Hogy változékonyak vagyunk magunk is, a kapcsolataink is. Hogy nagyon összetett módon tudunk szeretni – és néha irreálisan. És hogy amiben ma olyan mélyen benne vagyunk, öt év múlva talán érdektelen lesz. De az is lehet, hogy egyik-másik viszonyunk mindig szent lesz nekünk – magunk sem tudjuk megmagyarázni, miért.

Amit még nagyon szeretek csinálni a szabadidőmben: álmodozni arról, hogy mi mindent lehetne csinálni a szabadidőmben. Mármint hasznos, magasztos, értékes dolgokat. Mondok egy példát: magaskultúra-fogyasztás. Beleélem magam, milyen jó dolog szépirodalmat olvasni (igen, műveltem ezt is korábban), színházba, kiállításokra járni (szintén), városi sétákra menni (pipa), világot látni, evezni, kertészkedni, végigjárni Magyarország kisvasút-vonalait, vidéki gasztrofesztiválokra járni, nagy beszélgetésekben, társas eseményeken részt venni, elmenni este – tudjátok – szórakozni. És ezzel akkor meg is volnánk.

De legyünk őszinték magunkhoz: a legjobb tevékenységek a világon nem az alábbiak? Evés, ivás, alvás. Na jó, meg a szex – de inkább tágítom a kört: a szerelmünkkel lenni.  Mert az igazi pihenés valójában az időtlenséget jelenti. Azt, amikor belefeledkezel valamibe – ösztönszinten. A jelenben vagy. Igen, erről beszélnek a nagy tanítók is (csak alkohol nélkül sokkal nehezebb elérni).

Még egy kedvenc tevékenység kúszott be a mindennapjaimba úgy öt éve: nézni, ahogy a gyerekem szívből nevet vagy nagyon örül valaminek (egyébként elkeseredni is borzasztó édesen tud). És erősen átölelni őt. Baromi giccses, tudom, furcsa módon mégis igaz. Bennük minden megvan, amiért érdemes léteznie ennek a világnak. Kár, hogy felnövünk. Meg még anyámmal beszélgetni szeretek – az ő energiáit nagyon bírom (mármint általában, és telefonon keresztül egy fokkal jobban). A barátnőkkel mindig van egy kis feszengés, amíg beindul a kémia, de vele nem. Fel lehet hívni konkrétan a semmivel is. Az a legjobb.

Szóval ciki vagy nem ciki, de nekem ezek állnak az énidős toplistám elején. Ja, igen, fantáziakoktélokat keverni is szeretek, meg főzni (ha valaki előtte megpucolta a zöldségeket).

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!