Életmentés a föld alól: akcióban a Magyar Barlangi Mentőszolgálat

Hírek

Oszd meg másokkal is

Magyarország „nagyhatalom” barlangokban. Az „egyszeri” turisták, profi barlangászok és tudományos kutatók sokaságát vonzó természeti képződmények veszélyeket is rejtenek magukban. Félni azonban nincs ok: aki betartja a szabályokat, az nagy valószínűséggel nem kerül bajba. Ha mégis történne valami, akkor a Magyar Barlangi Mentőszolgálatra biztosan számíthat. Tagjai nem csupán a föld alatti birodalomban nyújtanak segítséget, a tűzoltósággal együttműködve vesznek részt szakadékba zuhant turisták mentésben, erdőben elveszett gyerekeket keresnek meg, vagy szerencsétlenül járt, kútba zuhant cicát szabadítanak ki. És a szenzációra fogékonyak kedvéért: hazánkban történt már olyan (a 2018-as thaiföldi eseményekkel több ponton rokonságot mutató) akció, ami során vízzel elárasztott járatokból kellett kijuttatni egy ott ragadt, kezdő búvárt. Dr. Hajnal Ágnes, az első női barlangi mentő és Adamkó Péter, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat riasztásvezetője kalauzolt el engem a teljes mértékben önkéntes alapon működő szervezet szürkének semmiképp sem nevezhető hétköznapjaiba.

Egy szál elemlámpával, szárítókötelén leereszkedve

Barlangi balesetek mindig is léteztek, a kezdetekben önkéntes tűzoltók, véletlenszerűen odagyűlt barlangászok, turisták vagy „csak” bátor emberek mentettek. A szervezett forma, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat a szocializmus évei alatt alakult meg. „Amikor valaki eltévedt egy barlangban vagy baleset történt, akkor sokáig annak szóltak, aki éppen kéznél volt: a tűzoltóságnak, rendőrségnek vagy a munkásőrségnek, de nem egyszer megtörtént, hogy ők maguk is utat vesztettek a járatokban” – emlékszik vissza Adamkó Péter. „A Barlangi Mentőszolgálatot hivatalosan 1961-ben Dénes György jogász, geográfus alapította meg: kezdetben nem volt önálló szervezet, hol a Barlangkutató Társasághoz tartoztunk, hol a Vöröskereszthez. A rendszerváltás előtti időszakban a rendőrség mozgósított minket. Ha szükség volt ránk, akkor szirénázó, kék villogós kocsival vittek minket a helyszínre. Aztán ’89 után alakultunk önálló egyesületté Magyar Barlangi Mentőszolgálat néven.”

Forrás: Magyar Barlangi Mentőszolgálat

Forrás: Magyar Barlangi Mentőszolgálat

A megalakulás időszakában a magyarországi barlangok „tárva-nyitva álltak”, bárki számára bármikor látogathatóak voltak. „A hetvenes évekig nem nagyon lehetett utazni Magyarországon kívülre” – meséli Hajnal Ágnes. „Aki izgalmat akart az életében, aki a megszokottól kicsit eltérőt szeretett volna látni, az sok esetben megtalálta magának a föld alatti világot. A keleti blokkban más lehetőség nagyon nem volt az extremitásra.

Az érthető és átélhető emberi vágy nem egyszer eredményezett vészhelyzeteket és tragédiákat. A barlang kockázatos terep a képzetlenek számára, egy ilyen túra nem olyan, mint végigsétálni a Nagykörúton. Többek között azért, mert sok hazai barlang (például a főváros környéki barlangok) a hévíz munkájának köszönhetően alakult ki, emiatt zegzugosak, labirintus-szerűek. Nem olyanok, mint a cseppkőbarlangok, amik járatai általában hosszúak és egyenesek. Ráadásul ebben az időben hiányoztak a profi hegymászó felszerelések. Nem nagyon gyártottak ilyeneket, és ha igen, azok meg nem jutottak el a vasfüggönyön túlra.

A “hőskorból” származnak azok (az elsőre talán jópofának tűnő, de igazából félelmetes) „sztorik”, amikben például fiatalok az otthonról elcsent ruhaszárító kötélen ereszkedtek le a Nagykovácsi határában található Hét-lyuk barlangba. Nem csoda, ha ilyen helyzetben a barlangi mentőknek bőven akad munkája. Hajnal Ágnes, hosszan beszél a témáról. „Rengetegen eltévedtek akkoriban. Nem ismerték a barlangokat, elkeveredtek vagy lezuhantak. A bajba jutottaknak két nagy problémával kellett szembenézniük: a kiszáradás és a kihűlés. Több olyan esettel találkoztunk, amikor a barlang nedves falának nyalogatásával jutottak némi folyadékhoz, így maradtak életben. Ezeken a helyeken állandóan nyolc-tíz fok a hőmérséklet, ha az ember pár órát egy helyben ücsörög, akkor fázik, mindegy, miképp van felöltözve. Leginkább a solymári Ördög-lyukban volt eltévedés, oda kéthetente ki kellett vonulni. Ha valaki nem jött haza, akkor a hozzátartozók riasztották a rendőrséget, azok meg minket. Nyolcan-tízen szisztematikusan átvizsgálták a barlangot, addig maradtak, amíg rá nem akadtak az eltűntekre.”

Védeni az embert és a természeti értékeket

 

Végül a hatóságok felismerték, hogy a barlangok esetében tényleg nem indokolt a „szabad mozgás”. Ennek közvetlen előzménye volt az a tragikus eset, amikor négy fiatal kihűléses halált szenvedett egy ilyen „kiruccanáson” 1975-ben. A történtek hatalmas sajtónyilvánosságot kaptak, az illetékesek lépni kényszerültek. A barlangokat bezárták, a tragédia helyszínül szolgáló Ferenc-hegyi barlang bejáratára Adamkó Péter személyesen tette fel a lakatot. Azóta „kocaturisták” egy szál elemlámpával felszerelve nem mehetnek barlang területére, szigorú szabályok írják elő, hogy ki és milyen feltételekkel léphet be ezekre a (laikusok számára veszélyes) helyekre. A jelenlegi előírások az embereket és a természeti értékeket egyaránt védik. A jó irányba történő előrelépésről Hajnal Ágnes így beszél: „A mai törvények sokkal jobban szabályozzák, hogy a védett természeti értékeket mennyire lehet látogatni. Ma már csak vezetővel lehet lemenni, kizárólag csoportosan és előtte engedélyt kell kérni. Léteznek olyan barlangok vagy barlangszakaszok, amik kizárólag tudományos, vagy feltáró kutatás céljából látogathatóak.”

Forrás: Magyar Barlangi Mentőszolgálat

Forrás: Magyar Barlangi Mentőszolgálat

A halálos balesetek száma a bezárások óta drasztikusan lecsökkent, az utóbbi évtizedekben igazából csak búvár-balesetek végződtek tragédiával, de a Barlangi Mentőszolgálatra ettől függetlenül sokszor szükség van. „Az utóbbi időszakban nem csak barlangi mentésekben vettünk rész, egyre több a nehéz felszíni terepről való mentés” – mesél Hajnal Ágnes a tendenciákról. „Elvileg ez a tűzoltók feladata, de egy tragikus eset változtatott ezen. A Pilisben, a Rám-szakadéknál lezuhant egy turista. A tűzoltókat riasztották, de ők az erdőn átvágva rossz irányba indultak, az egyikük szintén lezuhant és életét vesztette. Utána hívtak ki minket, mi hoztuk le az elhunyt tűzoltó testét és a sérült turistát is. Ekkor ébredtek rá a hatóságok, hogy mi rendelkezünk helyismerettel és megfelelő kiképzést is kaptunk az ilyen típusú mentésekhez. Egyre többször hívnak minket felszíni akciókhoz, hol a mentők, hol a tűzoltók értesítenek, de közvetlenül hozzánk is érkeznek riasztások.”

Sürgősségi ellátás a föld alatt

Ezekkel párhuzamban mindig van barlangi mentés is. „Ha barlangban történik baleset, akkor jellemzően közvetlenül minket hívnak” – mondja Hajnal Ágnes. „Van egy riasztási lista, amit terjesztünk a barlangászok között, a rajta lévők közül valakit felhívnak, értesítenek. A riasztható tagok SMS-t vagy e-mail kapnak arról, hogy mi történt és hol. A riasztásvezetőnél mindenkinek jelentkeznie kell, hogy tudunk-e menni, de azt is jelezni kell, ha ez nem lehetséges valami miatt. A mentés kijelölt vezetőjének a feladata, hogy összeszervezze az embereket, és gondoskodjon arról, hogy a II. kerületi székhelyünkről a felszerelések eljussanak a helyszínre, ahova általában egyénileg megyünk. Ez alól kivétel, ha Magyarország valamelyik távoli részen történik a baleset, például Pécsett vagy Aggteleken. Budapesten és a környékén általában egy-két óra alatt ott vagyunk, elkezdjük a mentést. Vidéken más a helyzet, de itt is vannak egységeink, ők hamarabb a helyszínre érnek, mi pedig a második hullámban jövünk a felszereléssel.”

A mentéshez részben saját, egyéni felszerelést visznek, de a szervezet rendelkezik közös felszereléssel is, például kötelekkel, speciális húzóeszközökkel, a barlangi viszonyokra kialakított hordággyal és egyéb orvosi felszerelésekkel. Az utóbbiak használatához hozzáértő ember is szükségeltetik. A Barlangi Mentőszolgálat külön figyelmet fordít arra, hogy soraikban legyenek orvosok és sürgősségi ellátásban dolgozó mentőápolók. „Régebben nem volt orvosunk” – meséli Hajnal Ágnes  „Aki pedig a mentősökkel jött, az esetenként idős vagy testes ember volt, képtelennek bizonyult lemenni a helyszínre. Emiatt célzottan kerestünk megfelelő orvosokat, hogy csatlakozzanak hozzánk. Nem minden európai mentőszolgálat kötelékében dolgoznak orvosok. Nálunk egyedi, hogy ilyen szakembereket integrálunk a tagjaink közé. Ők már a helyszínen tudnak segíteni a sérülteknek, és képesek számunkra instrukciókat adni, hogy miképp vigyük ki a barlangból, melyik oldalára fektessük, vagy melyik végtagjaira figyeljünk oda szállításnál.

Természetesen nem azzal kezdünk, hogy azonnal kivisszük. Amire odaérünk addigra általában a túratársai már védett helyre viszik, vagy próbálják elszigetelni a környezetétől. Elsőként az orvos vagy egyéb egészségügyis vizsgálja meg. Ha szállítható, akkor hordágyra fektetjük, ha nem, akkor kezdődik az, amit én varázslásnak hívok. Az utcán látni néha, hogy a mentőautó kivonul sürgősségi beteghez, aztán csak egy helyben áll, mintha nem történne semmi. Ilyenkor megfeszített munka folyik azért, hogy a páciens szállítható állapotba kerüljön. Ha ez sikerül, akkor a sérültet ráhelyezzük a speciális hordágyunkra, ami alkalmas arra, hogy barlangból vagy nehéz terepről szállítani tudjunk. Különbözik attól, amit a mentősök használnak, valamilyen mértékben rugalmasnak kell lennie. Az alapja egy hevederzet, amibe bekötjük a sérültet, az alja teflon, ez adja a merevséget és a csúsztathatóságát, a burkolata kamionponyva, ami véd a súrlódás hatásaitól.”

Forrás: Magyar Barlangi Mentőszolgálat

Forrás: Magyar Barlangi Mentőszolgálat

A mentősök, mentőorvosok feladatai bármilyen körülmények között heroikus munkát igényelnek, de a barlang adta körülmények csak tetézik a nehézségeket. „Sürgősségi ellátásban az orvosi felszerelésekkel megpakolt mentőautó odaáll a helyszínre. A barlangban mindent nekünk kell odajuttatni a sérülthöz. Mármint amit be tudunk vinni.” A nehezített körülmények sokszor indukálhatnak olyan orvosi dilemmákat, amivel a felszínen nem kell szembe nézni. „Az egyik mentés során egy nő négy méter csúszott lefele, vállficamot szenvedett” – emlékszik vissza Hajnal Ágnes az első akcióra, amelyben részt vett. „A baleset a bejárattól nyolcvan méter mélységben történt. Ez hatalmas mélység, egy tízemeletes ház harminc méter magas. A hölgynek rettenetes fájdalmai voltak. Ez a sérülés eleve nagy fájdalommal jár, neki pedig alacsony volt a fájdalomküszöbe. Ez adottság és egyénfüggő. Ő már akkor sikított, amikor ránéztünk a vállára. Az orvosnak nagyon komoly döntést kellett hoznia ahhoz, hogy kezelni tudja a helyzetet. Vállficamot tilos előzetes röntgen nélkül visszarakni, ennek ellenére ő ott lent a helyszínen helyretette. Ha ezt nem lépi meg, akkor mi nem tudtuk volna kihozni a sérültet a barlangból.”

A legnagyobb szabású akció

A beszélgetés során természetesen nem maradhatott ki a Magyar Barlangi Mentőszolgálat legnagyobb ívű akciója, aminek során 2002-ben egy búvárt mentettek ki az Aggteleki-karszton található Rákóczi-barlang vízzel telített járataiból. Az esetről Adamkó Péter mesél, ő részt vette abban a küzdelemben, amit a barlangi mentők nemzetközi összefogásban folytattak a szerencsétlenül járt férfi életéért. (Hegedűs Gyulával együtt könyvet írtak az esetről, 118 óra a barlang fogságában címmel.)

„A Rákóczi-barlang egy bányából indul. Az egyik kezdő búvár leszakadt a társaitól a felkavarodott, a látást gyakorlatilag lehetetlenné tévő vízben. Eltévedt, és egy olyan helyre került, ami nem volt feltérképezve, előtte senki sem járt ott. Szerencsére alacsony volt a vízállás, talált egy üreget, ahol levegőt tudott venni. A bánya működése során többször robbantottak, az emiatt laza szerkezetű kőzetben leszivárgott némi levegő. Egy repedésen keresztül a társai két óra elteltével meghallották a segélykiáltásait. Mi szombat este fél kilenckor kaptuk a riasztást, kedden délután találtuk meg, ettől kezdve valaki folyamatosan vele maradt. Csütörtök este tudtuk kihozni. Amikor rábukkantunk, akkor nagyon ki volt száradva, mert nem mert inni a barlang vízéből. Először csak folyadékot kaphatott, a faluban főzettünk neki húslevest, azt adtuk volna neki, de a víz alatt, a túlnyomás miatt összeroppant a termosz. Az akció nemzetközi összefogást igényelt, búvárok és robbantómesterek jöttek külföldről. Azokban a napokban még a határzárást is sikerült eltolni a mentési munkálatok érdekében, mert akkoriban még háromkor zártak egyes átkelőhelyek Magyarország és Szlovákia között. Ez volt a magyar barlangi mentés leghosszabb és legtöbb ember hozzájárulását igénylő művelete. Szerencsére teljes „happy enddel” végződött.”

A kalandos történetek nem csak adrenalint és izgalmat biztosítanak, Hajnal Ágnes szavaiból úgy tűnik, hogy barlangásznak lenni már-már valamiféle spirituális értelemben vett utazás belső önmagunkhoz. „A jó barlangi mentő, és általában a jó barlangász mindenképpen ismeri önmagát, tisztában van a saját határaival. Például tudom magamról, hogy ha kicsit ingerültebb kezdek lenni, akkor hamarosan fáradt leszek. Lehet, hogy tudatosan nem érzem még ezt, de ez számomra egy visszacsatolás, arról hogy hamarosan kezdek kimerülni. Azzal is tisztában kell lennem, hogy mennyire tudom tartalékolni az energiáimat. Olyan nem létezik, hogy elfáradtam és nem megyek tovább, hiszen senki nem lesz, aki kivisz majd engem. Nem csak fizikailag és mentálisan erősít a barlangászat, hanem az önmegismerés folyamatához is sokat hozzáad. A társas kapcsolatokban szintén fejleszt, megtanít együttműködni más emberekkel. A barlangászatnak óriási személyiségformáló hatása van, mindenkit csak biztatni tudok, hogy kezdje el ő is.”

nlc.hu kapcsolódó:

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!