Egy aspergeres gyerek szemében mi napi szinten fürdünk az értelmetlenségben

Hírek

Oszd meg másokkal is

Bendl Vera, az nlc. külsős újságírójának új könyve, a Mihályi Csongor és az időgyurma nem egyszerűen mesekönyv, hanem bepillantást enged a különleges, speciális nevelési igényű gyerekek világába. A történet során a nagy tudású, bár kevéssé gyakorlatias másodikos, Csongor és barátja, a szintén szeleburdi Duplamik, illetve az osztály legjobb tanulója, Léna elkészítik az időgyurmát, amellyel egy iskolai szünet alatt kihúzzák az időt és teleportálják magukat Párizsba, ahol egyszerre kell eljutniuk az Eiffel-toronyig és megválaszolniuk azt a kérdést, hogy akarnak-e mégis inkább átlagosak lenni, nem pedig ilyen folyton furák. Mindezt a kicsit furcsa, különös gondolkodású Csongor elbeszélésében olvashatjuk, és persze nem hiányozhat a varázslat sem a történetből. Interjú az íróval, Bendl Verával.

Eddig nem mesekönyveket írtál, hogyan érkezett az életedbe Mihályi Csongor?

Igen, az első könyvem, A másik férfi erősen felnőtt tartalom, kicsit sötét hangulatú novellák vannak benne, elsősorban megoldhatatlan párkapcsolati helyzetekről, és őszintén nem ajánlom senkinek, hogy a gyerekeinek felolvassa. Ezek után A Mihályi Csongor és az időgyurmát egy váratlan felkérés miatt kezdtem el írni. A Pagony kiadó készített egy kötetet arról, hogy a mai felnőttek hogyan látták a rendszerváltást gyerekként és fiatalként, így került hozzájuk az egyik szövegem, és ezután felkértek, hogy írjak mesét is nekik. Miután én nem az a szerző vagyok, aki titokban meg van győződve a saját végtelen zsenialitásáról, amit az értetlen világnak fel kellene végre ismernie, hanem inkább az a kételkedő fajta, aki megmutatni is fél, hogy mit írt, nagyon meghatódtam ezen a kérésen. Azon, hogy ennyire bíznak bennem.

Azóta is sok támogatást kapok, és mivel most már azért több mesét is megírtam és több gyerekhőssel is dolgozom a fejemben, persze felmerült bennem, hogy mindez nem csak egyszerű véletlen volt. Lehet, hogy komolyan közöm van a gyerekekhez vagy a mesékhez, vagy mindkettő. Ki tudja? Azt én sem értem, miért írok ennyire különböző dolgokat: párkapcsolat, szex, halál tematika plusz mesekönyvek – lehet, hogy egy kicsit bizarr.

Egy könyv, ami segít megérteni az Aspergert

Bendl Vera (Fotó: Dimény András)

Mondhatjuk, hogy ez a könyv az Asperger-szindrómás és ADHD-s gyerekekről, de legalábbis a „másokról” szól, akik általában kirekesztéssel szembesülnek?

Én annak örülök, ha az olvasó mondja meg, hogy számára miről szól egy könyv, de az persze tény, hogy a történet egy pontján kiderül, hogy a három főszereplő közül az egyiknek, Csonginak még papírja is van arról, hogy aspergeres, a barátjának, Miknek pedig arról, hogy ADHD-s. És persze szándékos, hogy ők lettek a mese középpontja, hiszen őket egy átlagos osztályközösségben, egy túlterhelt iskolában, én azt mondanám:

a legtöbb helyen, ahol nincs lehetőség vagy idő az extra figyelemre, nagyon könnyen kirekesztik, figyelmen kívül hagyják, vagy esetleg nem veszik észre, mennyire szenvednek.

Ez főleg az asperger esetében igaz, hiszen egy ilyen gyerek sokszor látszólag nagyon jó és csöndes, miközben belül a kínok kínját állja ki, de eszébe sem jut ezt kifejezni.

Talán ilyen mélyen még nem is láthattunk bele egy SNI-s gyerek lelkébe, mint a könyvben.

Ha így látod, annak nagyon örülök. Mindenesetre tényleg szerettem volna, hogy most ők legyenek a középpont, és derüljön ki róluk, hogy mennyire jófejek és izgalmasak. Tágabb értelemben persze ez minden papíros gyerekre igaz, sőt, a nem papíros, de különös igényű gyerekekre is.

Én őket választottam, de ez nem szükségszerű – minden fajta gyerek megérdemli, hogy egy mese főhőse legyen.

Mindenképpen motivált, hogy kipróbáljam, bele tudok-e bújni egy olyan világba, gondolkodásba és érzékelésbe, amelyik nem a sajátom, de amit nagyon izgalmasnak találok. Fontos volt nekem, hogy a főszereplők esetleges gyengeségei itt erősséggé váljanak, és gyakran segítsenek kimenekülni a nehéz helyzetből.

Egy könyv, ami segít megérteni az Aspergert

Remsey Dávid illusztrációi Bendl Vera: Mihályi Csongor és az időgyurma c. könyvéből

Ettől függetlenül nem tagadom el, hogy nehézségeik márpedig vannak, főleg mert a kirekesztés mellett nem ritka az a másik szélsőséges vélemény sem, hogy az autizmus például annyira menő, hogy mindenkit dicsfény övez, akit csak érint, hiszen az aspergeresek például kivétel nélkül zsenik, és ettől még boldogok is – holott nyilván nem így megy ez. Csongi gyakran elmeséli például, mennyire iszonyú számára néhány helyzet, ami másoknak könnyen elviselhető: neki a hangzavar, a menza szaga nem egyszerűen idegesítő, hanem szó szerint kibírhatatlan. Ez a szenzoros túlérzékenység – csak szerencsére más szavakkal.

És még az SNI-s papír sem könnyít a helyzetükön az iskolában.

Ami a papírt illeti, én borzasztóan sajnálom a jelenlegi helyzetet, amikor a szülők azon gondolkodnak, hogy csináltassanak-e papírt az egyébként fejlesztésre szoruló gyereküknek vagy ne, és mindkét választás sokszor nagyon kockázatos magukra és a többi gyerekre nézve is.

Egy működő rendszerben ez nem volna kérdés. Jó diagnózis, papír, szükséges fejlesztés, ha kell: integráció. De ez ma, úgy igazából, kevés helyen biztosított.

Egyébként nem vagyok én annyira egyedül az aspergeres főhőssel, számtalan hasonlóan fura karakter futott már be nagy karriert és szerették meg őket az emberek: gondoljunk az ifjú Sheldonra, a Legendás állatok főhősére, akár Doc Martinra, főként pedig például a Híd című kiváló svéd-dán sorozat nyomozójára – bár tény, közülük a többség felnőtt, de azért mégis látjuk, hogy nagyon lehet szeretni őket minden különlegességükkel együtt. És nem kell hozzá érintettnek sem lenni.

Egy könyv, ami segít megérteni az Aspergert

Remsey Dávid illusztrációja

A Csongorhoz hasonló különleges gyerekeket márpedig kockásítják, a rendszerbe erőltetik, nem mindig tudnak ifjú Sheldonként felnőni.

Ez valóban iszonyú. És nem az a nagy baj, hogy én személy szerint megőrülök a kockásításnak már csak a látványától is, hanem hogy a gyerekek is kikészülnek tőle. Egy olyan rendszerben, ahol nem veszik figyelembe az igényeiket, elvesztenek minden életkedvet, amit sok esetben a szülők minden erőfeszítésük – és esetleges jó kapcsolataik – ellenére sem tudnak megakadályozni.

Iszonyú dolog tehetetlenül nézni, hogy a gyerek napi nyolc órát szenved valahol, és az oktatási rendszer mostani változásaival ezt még nehezebb lesz megoldani.

Ez pedig nem csak az aspergeres, ADHD-s gyerekeket érinti, hanem rengeteg más nehézséggel küzdő, vagy akár túlérzékeny gyereket is. Holott ezeknek a gyerekeknek a világa nemcsak végtelenül érdekes, hanem nekünk lenne jó, ha megtanulhatnánk róluk azt, amit ők tudnak. Én nem hiszek az irgalom-alapú érvelésben, bár már azzal is jobban járnánk, mint amiben a jelen helyzetben vagyunk. Ennek ellenére nem gondolom, hogy a fejlesztésre szoruló gyerekeket pusztán azért kell segíteni, mert a jó emberek segítenek másoknak, mert erkölcsi kötelességünk a gyengék felkarolása és a szívükben jók megszánják a szerencsétleneket.

Az Asperger-szindróma és az ADHD egyébként ebben a helyzetben eleve egy kiemelt és könnyebb terep, mert sok művészt és tudóst ismerünk, akik vállaltan érintettek autizmus spektrumzavarban vagy ADHD-val élnek, így elég könnyű megindokolni, miért is jó nekünk, ha támogatjuk őket: ki tudja, mit fognak alkotni, ami majd jól jön? De a lényeg, hogy a világuk egyszerűen kincseket rejt.

A világérzékelésük más, másképp vannak huzalozva, és ha ezt megértjük, mi is máshogy nézünk a világra.

Egy aspergeres esetében ez például azt jelenti, hogy ha belebújok a bőrébe, az első, amire rájövök, hogy elképesztően logikátlanul viselkedünk mi, autizmus spektrumzavarban nem, vagy kevéssé érintettek, és borzalmas káosz az, ahogy az érzelmi életünkben, a hétköznapi viselkedésünkben automatikusan reagálunk egymásra.

Egy könyv, ami segít megérteni az Aspergert

Remsey Dávid illusztrációja

Minden racionalitást nélkülöz, és ha az ész szemével nézünk a viszonyainkra, akkor bizony napi szinten fürdünk az értelmetlenségben. Ez azért elég megdöbbentő, nem? De én azt állítom, hogy mindenki másnak – aki különbözik tőlünk – a világa is ugyanilyen értékes és fontos lehet a számunkra. 

Szóval a gyengéket nem támogatni, hanem megérteni kell?

Ha valaki – akár az élettől kapott korlátozásai, akár a különös huzalozása miatt – máshogy él, másképp viselkedik, akkor szuper dolog, ha megszánom, és segítek rajta, ha erre szüksége van – ez lenne a minimum egyébként -, de még jobb, ha érdekel az, hogy ki is ő, és ha feltételezem, hogy a nézőpontja nekem segíteni tud és hozzám tesz valamit, amiről fogalmam sem volt korábban.

Elég nagy tévedés, hogy a világot „igaz és helyes” módon csak a hibátlanok, egészségesek és okosak láthatják.

Ezt egyszerűen abból is tudhatjuk, hogy mindnyájan voltunk már nagyon rosszul, estünk már kétségbe és kerültünk olyan helyzetbe, ahol elvesztettük a képességet arra, hogy irányítsuk a körülöttünk lévő eseményeket, egyszóval: rendesen odavágott az élet, és elvett tőlünk valamit egy időre vagy örökre. Az a tudás, amit akkor szereztünk, talán mélyebb is annál, mint amire az átlagos hétköznapok tanítottak, amikor pedig éppen semmitől sem voltunk megfosztva.

Másrészt, visszatérve a kockásításra, ez azoknak a gyerekeknek sem jó, akik képesek megfelelni az elvárásoknak, és hozzák, amit kell. Ők talán könnyebben kibekkelik, mint egy figyelemzavaros vagy diszlexiás gyerek, de mit tanulnak meg belőle? Hogy legegyszerűbb a tanító nénit boldoggá tenni. Hát, ebből nem sok innováció lesz a későbbiekben.

Egy könyv, ami segít megérteni az Aspergert

Remsey Dávid illusztrációja

A könyv inkább a speciális igényű gyerekek szüleinek vagy a gyerekeknek segítség?

Nagyon örülnék, ha Mihályi Csongor nem csak azokat érdekelné, akik bármilyen módon érintettek a papírokban, SNI-ben, Asperger-szindrómában, ADHD-ban, egyszerűen azért, mert Csongi mindenféle papírtól függetlenül iszonyú jófej és, na… cool. Úgy, ahogy van.

Nem azért, mert szindrómája van, hanem mert egy tök érdekes gyerek, így született és kész.

Egy könyv, ami segít megérteni az Aspergert

Másrészt a mesének van egy olyan vonulata, amelyikben a gyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy megváltozzanak és „normálisak” legyenek. Nem árulom el, hogy mit választanak és mi lesz a következménye, csak inkább visszakérdezek: hányan vagyunk, akik az életben éreztük már úgy, hogy nem vagyunk megfelelőek? Hogy körön kívül kerültünk a döntéseink, a preferenciáink miatt, amiatt, akik vagyunk, és akik nem tudunk mások lenni, legfeljebb tettetni tudunk még egy ideig? És eszünkbe jutott-e már, hogy bárcsak jobban bele tudnánk simulni az átlagba? És hányan láttuk már a gyerekünket úgy, hogy kiközösítették akár csak egy apróság miatt? Vagy nehézsége támadt egy olyan tulajdonsága miatt, ami egyébként teljesen a sajátja, attól lesz ő az, aki és csak egy picit különbözik a többiektől? Nem olyan erős, nem olyan „életrevaló”, nem olyan folyton győztes? Mert aki látott már ilyet, érezte így magát, annak izgalmas lehet Csongi története.

Ráadásul – valljuk be őszintén – egy időgyurmára mindnyájan vágyunk. Szeretnénk kihúzni az időt, ha valami nagyon jó, és összenyomni, amikor borzalmas az élet. Na, ezeknek a gyerekeknek sikerült megcsinálni!

Részlet a Mihályi Csongor és az időgyurma mesekönyvből

„Tiszta szerencse, hogy Duplamik még Léna hajára sem figyel pár percnél tovább, mert hirtelen mindig elfordul tőle, rám néz, és azt mondja, »Zombik, mindjárt jönnek a zombik, szerinted nem, Csongor?«, mire én azt válaszolom, hogy »De nem érted, Duplamik? A Voyager2 iszonyú messze jár a Földtől: mikor elhagyta a Neptunuszt, még meg sem születtünk, tulajdonképpen mínusz 21 évesek voltunk, hát nem vicces?«, majd Duplamik: »mínusz 21? Te jó ég, ne szórakozz velem, Csongikám!«, és erre Léna megjelenik egészen a közelembe tolakodva az ébenfa hajával, és éles hangon ezt mondja, »nem hallottátok, hogy becsengettek? már mindenki ott ül a teremben! zombik meg űrszondák, na persze! A kettes szorzót tanuljuk, ha nem tudnátok«, és akkor mi bekullogunk, és leülünk a helyünkre, pedig a kettes szorzót szinte magunktól is tudjuk már, egyébként pedig hallottuk, hogy becsöngettek, majd beleszakadt a dobhártyánk, de amikor elhallgatott, annyira megörültünk a csendnek, hogy nem törődtünk a tanulással. Mit ér a kettes szorzó egy űrszondához képest! Mit ér a Neptunuszhoz képest, amelyik tizenhétszer nehezebb a Földnél? Na, mindegy.”

Olvass még többet az SNI-s gyerekekről:

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!