Örökbefogadás: „Mindenkihez a saját gyermeke érkezik”

Hírek

Oszd meg másokkal is

Mik szoktak lenni a legbántóbb mondatok, amiket kapsz az örökbefogadással kapcsolatosan?

Hogy miért nem szültem inkább. Hogy nem félünk-e attól, mit örökölt. Hogy nem fogjuk-e megbánni, hogy örökbe fogadtuk. Hogy cigány-e. Hogy hogyan lehet ilyen gyönyörű gyereket csak úgy eldobni. Hogy nem bánom-e, hogy nincs saját gyerekem. Hogy vissza lehet-e vinni, ha nem válik be. Volt olyan megjegyzés, hogy azért jó alvó Marci, mert hálás.

Elég nehéz lehet ilyen ellenszélben anyának lenni.

Nem mondom, hogy csak negatívumokat kapunk, hiszen rengetegen velünk együtt örülnek. Nemrégiben a Gólyahír Egyesület egyik követeként a Gólyafészek kampányban fantasztikusan sok anyagi és emberi támogatást kaptunk, s ebben számomra a pénznél fontosabb az elfogadás. Családunk, barátaink és mindkettőnk munkahelye is támogató volt. Ugyanúgy megünnepelték a kollégáim Marci érkezését, mint bármelyik munkatársunk gyermekének születését. A szüleink pedig boldog nagyszülők lettek, akik rajonganak az unokájukért. A negatív megjegyzések azonban ott vannak a hétköznapokban, s szíven ütnek. Mindig azon gondolkodunk, Marcit hogy fogjuk megóvni ettől. De bízunk benne, ha mi jól kezeljük ezeket a helyzeteket, ő is jól fogja.

A környezetetek hogyan reagált az örökbefogadásra?

Amikor összeházasodtunk a férjemmel, mindenki kérdezte úton-útfélen, hogy mikor lesz gyerekünk. Mondtam, hogy valamikor lesz, örökbe fogadunk. Ez először mindenkit sokkolt, hogy de hát miért, nem lesz saját? Az egyik legfontosabb, amiért a nyilvánosságot is vállaljuk az örökbefogadással kapcsolatban, hogy megértsék, Marci a mi saját gyerekünk, minden örökbefogadó szülő ezt érzi. Nem vér szerinti, de saját. Míg vártuk őt, mindig hittünk abban, hogy mindenkihez a saját gyermeke érkezik, amióta hazaért, azóta pedig biztosak vagyunk benne. Senki más nem lehetett a mi gyermekünk, csak ő.

Az emberek annyira keveset tudnak erről. Például nem értik a nevelőszülő és az örökbefogadó szülő közti különbséget sem. A nevelőszülőség egy nagyon tiszteletreméltó munka, de nem ugyanaz, mint örökbe fogadni. A nevelőszülőség átmeneti gondozás, az örökbefogadás azonban örökre szól. Marcinak mi vagyunk a szülei, örökké szeretni fogjuk.

Marci és Mária

Az örökbefogadó szülő bejelölheti, hogy milyen paraméterekkel fogad gyereket. Ti milyen gyereket vártatok?

Mi egészen elfogadóak voltunk a magyar átlaghoz képest, mert 0–3,5 év között jelöltük meg az életkort, akár testvérpárt vagy ikerpárt is örökbe fogadtunk volna, és nagyon sok betegségre is nyitottak voltunk. Származási kikötésünk eleinte volt, mert azt gondoltuk, nem tudjuk felvállalni a társadalomnak a támadásait, és magunkban is bizonytalanok voltunk, aztán útközben ez változott, mert megértettük, hogy a nyílt örökbefogadások 99 százalékánál a vér szerinti apával úgysem találkozol, nem tudhatod… A sajátgyerek-kérdés mellett nagyon sokszor ezzel jönnek, hogy ugye nem cigány. Azt szoktuk mondani, hogy nem tudjuk, mert ez az igazság, hiszen a vér szerinti apát nem láttuk. Azt gondoljuk egyébként, hogy teljesen mindegy. A vér szerinti családunkban sem tudjuk, hogy az ük-üknagyapánkban milyen vér csörgedezett. Ő a mi gyerekünk, és pont.

Volt más gyerek is, akit kiajánlottak nektek?

A TEGYESZ-től kaptunk előtte egy hívást, de ott egy súlyos neurológiai betegséggel küzdő gyerekről volt szó, orvossal konzultálva úgy döntöttünk, nem tudjuk vállalni, így nem is ismerkedtünk meg. Marci születése előtt egy héttel érkezett egy másik telefon, ahol a terhesség utolsó időszakában volt az életet adó. Volt egy pár nap, amikor azt gondoltam, hogy mindjárt anyuka leszek, aztán mégsem. Meggondolta magát pár nap alatt, így nem is találkoztunk. De az érzés már megvolt, hogy gyerekünk lesz. Nagyon összezuhantam utána. Az a kislány végül aznap született meg, amikor Marci.

Mennyit vártatok Marcira?

A mi örökbefogadásunk egyedi eset volt. Szeptemberben megvolt a határozatunk, hogy fogadhatunk örökbe, következő év júliusában pedig megszületett Marci. Ez nagyon gyors volt, alapvetően öt-hat év a várakozási idő Magyarországon. Amikor megtudtuk, hogy a másik gyereket mégsem fogadhatjuk örökbe, nagyon elkeseredtem, ezért a férjem mondta, hogy elvisz pár napra vidékre, pihenjünk. Az utazás előtt épp vásároltam, álltam a pénztárnál a boltban, és ránéztem a Gólyahír titkos Facebook-csoportjára, ami az örökbefogadásra várakozóknak jött létre. Azon a napon rendkívüli információt írt ki Mórucz Lajosné Gabika, az egyesület vezetője: született egy egészséges kisfiú délután, az életet adónak a körülményei miatt örökbe kell adnia a babát, de nincs meg a férj. A férjnek kellett volna lemondania róla ahhoz, hogy ne kerüljön állami gondozásba Marci, három nap volt még megtalálni őt. Már hetek óta keresték, sikertelenül. Az életet adó és a Gólyahír Egyesület is mindent megtett, hogy megtalálják. Gabika végső kétségbeesésében fordult a gólyahíres nagycsaládhoz és a várakozókhoz segítségért.

Az én ismeretségi körömben van egy csapat, akik azzal foglalkoznak, hogy embereket kutatnak fel, jeleztem, hogy összeismertetem őket, mert elvállalják az ügyet. Utána mi ki is szálltunk a történetből, és elutaztunk. Másnap este 10 órakor hívott Gabika, hogy megvan a férj, és ő úgy gondolja, hogy ha ez a kisfiú nekünk köszönheti azt, hogy nem lett állami gondozott, akkor ő a mi fiunk, bemegyünk-e a kórházba. Sokkos állapotban voltunk, nem is értettük, mit mond. Háromszáznyolcvankettedikek voltunk a várólistán, semmi esélye nem volt annak, hogy mi a Gólyahírnél belátható időn belül szülők lehessünk. Mondta Gabika, beszéljük meg a férjemmel, és hívjuk reggel. Ez egy olyan helyzet volt, mint amikor pereg a film, és ott vagy benne, de nem érted. Egész éjszaka beszélgettünk, és alig vártuk a reggelt, hogy telefonálhassunk, és mehessünk a kórházba megnézni a kisbabánkat.

Nyílt örökbefogadásotok volt, ami azt jelenti, hogy a vér szerinti szülőt is megismertétek.

Igen. Annyira meg voltunk ijedve, nem tudtuk, hogy most mi fog történni. Mondták, váratlanul fog érni, hogy szülők leszünk, de mi úgy éreztük, fel vagyunk rá készülve, hiszen mindennap vártuk, hogy gyerekünk legyen. Bementünk a kórházba, ott először megismerkedtünk az életet adóval. Ez az egyetlen, amire nem tudtak minket felkészíteni sem a tanfolyamon, sem ebben az egész örökbefogadási folyamatban. Hogy milyen nehéz másnak a drámája árán boldognak lenni. Ott volt egy első látásra is nagyon szimpatikus, helyes nő, akinek az az élete tragédiája, hogy le kellett mondania a gyerekéről.

Beszélgettünk egy órát, utána megkérdezték tőle, hozzájárul-e, hogy megnézhessük a picit. Ekkor ő mondhatta volna azt, hogy nem. Nagyon jó, hogy joga volt dönteni, kinek adja örökbe a gyermekét. Ültünk egymással szemben, és mondta, hogy igen. Nem hittem el, sokszor olyan érzés volt, mintha nem is velünk történne. Marci kétnapos volt ekkor, gyönyörű, nyugodt baba.

Marci az apukájával

Ez volt az egyetlen találkozásotok?

Még egyszer találkoztunk, a gyámhivatalba együtt kellett menni aláírni a papírokat. Nagyon nehéz volt nekünk is, neki is, de örülök, hogy tudtunk beszélgetni. Órákat beszélgettünk. Majd ha a fiunkat érdekelni fogja, hogy milyen a szülőanyja, fogunk tudni válaszolni rá, és csak pozitív és jó dolgokat fogunk tudni mondani neki róla. Ez lelkileg nagyon nehéz, mert tudom, hogy ő minden reggel úgy kel fel és úgy fekszik le, hogy arra gondol: bár nagyon jó élete van Marcinak, és nagyon szeretjük, azért ő elvesztette ezt a gyereket. A társadalom azért ítéli el ezeket a nőket, mert azt hiszi, hogy eldobják a gyerekeket. Pedig ő is kőkemény lemondással, a gyerek érdekeit nézve döntött, mert nem akarta, hogy állami gondozott legyen.

Utána nem találkoztunk többet. Abban állapodtunk meg, hogy Marci születésnapján, egy évben egyszer kaphat fotókat az Egyesületen keresztül, ha kér. Jelentkezett is. Biztos voltam benne, hogy fog.

A születéstől számított negyvenkét napig a szülőanya meggondolhatja magát, ha az életkörülményei megváltoztak, és visszakérheti a babát. Milyen volt ez a hat hét?

Nagyon nehéz, mert nem tudsz nem rögtön szeretni. Marci a legszebb ajándék az életünkben. A mi mosolygós, kiegyensúlyozott csodababánk. Az első két-három hét gyorsan telt, euforikus hangulatban. Hirtelen az egész életed megváltozik attól, hogy megérkezik bele egy csecsemő. Aztán elkezdtem félni. A férjem is. Tartottunk ettől. Az utolsó héten már rettegős állapot volt. Volt egy nap, egy dátum, egy óra, addig kellett kibírnunk. Az utolsó napon ültem kétségbeesve a kanapén, és vártam, hogy teljen az idő. A határidő lejárta előtt egy órával csörgött a telefonom, és láttam, hogy a gyámhivatal hív. Annyira megijedtem, hogy nem vettem föl a telefont. Felhívtam Gabikát, ő utánajárt, és mondta, hogy nyugodtan hívjam vissza az ügyintézőt, csak meg akarta kérdezni, hogy vagyunk, és nyugodjak meg, mert nem jelentkezett az életet adó. 17 órára hívtuk a nagyszülőket hozzánk, Marci aludt békésen. 17 óra 1 perckor együtt ünnepeltük, hogy lejárt a hat hét, és mi örökre összetartozunk.

Az SOS Gyermekfalvak legfrissebb kutatásából az derül ki, hogy rengeteg előítélettel kell megküzdenie az örökbefogadó szülőknek az intézményekben (óvodákban, iskolákban, hivatalokban) is.

A hat hét letelte után másnap elkezdtük intézni a személyi okmányokat – ott ért az első nagy sokk. Mentem boldogan, hogy most már tényleg hivatalosan is én vagyok az anyukája, nem csak lélekben. És akkor azt kérdezte az ügyintéző, hogy nem fogom-e megbánni ezt. Úgy éreztem, hogy én addig nem állok fel abból a székből, amíg nem érzi meg a mondatainak a súlyát, hogy mit jelentenek ezek egy nőnek, aki épp akkor lett anya. Elkezdtem vele beszélgetni, a végén úgy jöttem el, hogy sírt, és bocsánatot kért.

Minden hatvanadik gyermeket örökbe fogadtak ma Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy minden második óvodai csoportban vagy iskolai osztályban van egy örökbefogadott gyerek. A magyar társadalom tele van előítéletekkel. Az emberek sokszor úgy ítélkeznek, hogy nem ismerik mások történetét. A szülőanyák belehalnak lélekben abba, hogy le kell mondaniuk a gyerekükről, hogy ezt meg kell tenniük. Magyarországon 99 százalékban mélyszegénység vagy a teljes magukra hagyatottság miatt adják örökbe az életet adók a gyerekeiket, nem azért, mert ezt szeretnék. Ezeket a nőket nem elítélni, hanem tisztelni kell, mert gondoskodni szeretnének a gyermekükről. Nem hagyják ott a kórházban, nem dobják el őket. Azt is sokszor megkérdezik, nem félek-e, hogy mit örököl. Van egy genetika, hogy milyen színű a szeme, a haja, a bőre, milyen testalkatú lesz, azt nyilván a vér szerinti családjától örökölte. De hogy milyen ember lesz belőle, az rajtunk múlik. Tehát nem félek, mert csak azt tudja örökölni, amiben felnő, amilyen mintát mi adunk neki. Olyan ember lesz, amilyennek mi neveljük.

Még több történetet olvashattok a gyermekvédelemről, örökbefogadásról az SOS Gyermekfalvak által működtetett Gyereksorsok blogon.

További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:

„Állandóan be akartam bizonyítani, hogy megérdemeltem a szüleim szeretetét”

10 világtrend az örökbefogadásban

„Euforikus élmény volt, hogy ez az én tejem” – szoptatás örökbefogadó anyaként

Hogy boldogul egy négyéves magyar kislány Spanyolországban?

Egyedülálló anya vagyok, két örökbefogadott roma kisgyerekkel

„A gyerekeimnek természetes, hogy van egy meséjük”

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!