Felnőtté válni – egy perc csupán, vagy egy élet is kevés hozzá?

Hírek

Oszd meg másokkal is

A felnőtté válás folyamata több irányból körüljárható, és nyilván vannak bizonyos biológiai-fiziológiai markerek, amelyek támpontot adhatnak, illetve jogi szempontból vagy vallási szertartások által is kijelölhető egy biztos pont arra nézve, hogy mikortól számít egy fiatal valóban felnőttnek. Mégis, ahogyan körülnézek, sokszor azt látom, hogy sok negyvenes éretlen suhancként viselkedik, míg egyes 25-30 éves fiatalok meglepő érettségről és felelősségteljes életszemléletről tesznek tanúbizonyságot. A kor tehát nyilván nem elegendő ahhoz, hogy a felnőttség egyértelművé válhasson. Vajon mikortól jelenthetjük ki mégis – elsősorban saját magunkról – azt, hogy a felnőtté válásunk legalább elindult, ha nem is fejeződött még be? Mikortól vesszük magunkat komolyan és mi segíthet abban, hogy minket komolyan vegyenek mások?

Munkavállalás, pénzkeresés, hivatás

Ez egy biztos pont: mindenki számára eljön az a pillanat, amikor vagy kényszerűségből, vagy az önfenntartás és függetlenség iránti igényből dolgozni kezdünk. Megismerjük atyáink és anyáink dörgedelmeinek hátterét, hogy „majd, ha te is a két kezeddel keresed meg a pénzt, nem fogod úgy herdálni, mintha mindig lenne”. Persze, hogy herdáljuk az első pár hónapban, aztán valóban lejjebb adunk az impulzív vásárlások kínálta kísértések terén, és feljebb állítjuk a takarékossági mércét. Muszáj, na.

Huszonévesen mindenképp nagy lépés az életben, amikor első munkahelyünket megtaláljuk, majd még nagyobb lépés, amikor onnan végre eljövünk, és megkeressük azt a munkát, amelyet nem csupán pénzért végzünk, hanem azért, mert szeretjük, mert fontos, mert ad nekünk, és ad másoknak. Mert enélkül nincs értelme felkelni, viszont ha ezt a tevékenységet végezzük, akkor teljesebbek a mindennapok, kerekebb a világ, hasznos embernek érezzük magunkat, és valójában akkor is ezt a munkát végeznénk, ha nem feltétlenül fizetnének érte.

A fantasztikus dolog ebben az, hogy amint ezt ki tudjuk mondani, egyértelműen meg tudjuk fogalmazni, a lehetőségek érkezni fognak hozzánk, és minden támogatni kezd bennünket abban, hogy ezt a szeretettel végzett tevékenységet folytathassuk a magunk örömére és mások hasznára, és minél lazábbak vagyunk ebben, annál kifizetődőbb lesz a munkánk.

Úgyhogy hajrá, húszasok, harmincasok és előre negyvenesek, ötvenesek, még semmiről nem maradtatok le! A hivatását végző ember laza, pozitív, tetterős és minden korban fiatal. Tegyél jót magaddal és a környezeteddel, találd meg azt, ami boldoggá tesz, és használd arra, hogy másoknak is adj általa.

„A felnőtté válás fontos feladata, hogy kitapogassuk gyengeségeinket, erősségeinket, hogy meglássuk, milyen hajlamainkat kell erősítenünk, mint a jó fogathajtó, aki tudja, melyik lovat kell ösztökélni, különben lelassítja a haladást, és melyiket kell megszelídíteni, visszafogni, amelyik könnyen az árokba boríthatja a kocsit.” – Böjte Csaba

Mások iránti felelősségvállalás

Sokak számára nagy kihívás, nem tagadom. Egy ideig azt gondoltam, hogy könnyű akadály, ahogy a kislányom mondja, „bébikönnyű feladat”, de rá kellett jönnöm, hogy ténylegesen felelősséget vállalni mások iránt, legyen az egy növény, egy kisállat, egy idős szülő vagy a gyermeked, a párod vagy a barátaid, igenis nagy dolog. Sok munkát igényel, az idődet követeli, és mindezt a lehető legnagyobb következetességgel és rendszerességgel – csak akkor tud működni igazán. Egy ideig persze megy minden a maga útján, bármelyik lehetőséget is nézzük a fentiek közül, de aztán jönnek a szürke, fáradt napok, az elfelejtett törődés, a másik fáradtsága, a te nyűgösséged, meg hogy semmi energiád még vele is törődni.

És akkor megérzed, hogy mindezek ellenére is fontos neked a másik. És fontos az ígéreted, hogy ott leszel, és fontos, hogy ha azt mondtad, hogy éjjel is hívhat, akkor vedd is fel neki a telefont, amikor bajban van.

Nem lesz kérdés, hogy segíted őt, amikor a legnagyobb szükségben van, olyan mélyen, hogy kérni sem tudna – de te segíted kérés nélkül is, viszonzás nélkül is, egyszerűen azért, mert sokat jelent neked ő, és az, hogy neki jobb legyen. Ha egy szóval, egy vásárlással, egy mosogatással, egy beszélgetéssel, vagy csak annyival, hogy végighallgatod az agyament, önmaga köré tekeredő szónoklatait, akkor azzal. A tapasztalatom az, hogy barátságok, kapcsolatok jönnek és mennek, és ez valahol így természetes, hiszen nem lehet az embernek 150 közeli barátja, el sem férnének a lelkünkben. Szóval szerencsésnek mondhatja magát az, aki 5-10 vagy akár egyetlen emberre számíthat, de rájuk, rá valóban bármilyen körülmények között. Mindannyian kis hercegek és rózsák vagyunk. Felelősek azok iránt, akiket megszelídítettünk, és a tüskék ellenére is szeretjük őket, ha hagyják. Ha nem hagyják, akkor is.

A hivatását végző ember laza, pozitív, tetterős és minden korában fiatal

Felelősségvállalás önmagadért

Persze, van az a pont, amikor nem azért szúr az a tüske, mert bután fogtuk meg a rózsát, hanem azért, mert a rózsa kimondottan bántani akar, és akárhogy igyekszünk, csak a szúrós, gonosz kis lándzsákat kapjuk… Egy ideig megérthetjük, hogy miért olyan. Elfogadhatjuk a bánatát, rossz kedvét, kisebb szurkálódásait… Aztán eljön az a pont, amikor nekünk kell rátennünk a burát a rózsára, és elhatárolódni tőle – önmagunk védelme érdekében.

Rengeteg jólelkű, tiszta szívű embert látok, akik minden erejükkel küzdenek azért, hogy másokat megmentsenek, rossz kedvüket feldobják, felszín felett tartsák őket, és egy-egy mosolyt varázsoljanak a nyűgös, hisztis barát arcára. Amikor már csak ugráltatás, felelősségáthárítás, hibáztatás és energiacsapolás történik, akkor tudod, hogy már nem barátságról beszélünk.

Nem egy kölcsönös megértésen, elfogadáson és szereteten alapuló kapcsolat ez, hanem valami, ami neked árt. És ha árt, akkor a lehető legnagyobb szívességet azzal teszed magadnak és neki is, ha kilépsz a szituból. Lehet, hogy csak két lépést kell tenned hátra, de az is lehet, hogy vissza sem kell nézned rá soha többé. Azt tedd, amitől könnyebbnek érzed a szíved.

„Az én szempontomból csak az a fontos, hogy én hogyan érzem magam a másik társaságában. Ha bánt engem, miért vesztegessek időt arra, hogy miért bánt? Nem akarom, hogy bántson, és kész. Nem akarom, hogy bárkit is bántson. Engem nem érdekel, miért teszi. Ha meg akarod érteni az okát, odaragasztod magad a helyzetbe, felelősséget vállalsz valakiért, aki nem a te felelősséged. Ahelyett, hogy keresnél magadnak valaki mást, aki már úgy viselkedik, ahogy te szeretnéd, ahogy neked is jó. Akiről nem kell gondoskodni, hanem esetleg gondoskodik rólad. Rövid az élet. Ha valaki bánt engem, akkor miért próbáljam megváltoztatni?” – Feldmár András

Családalapítás

Nyilván az lenne az ideális, hogy amikor a fentiek már pazarul mennek, akkor, és csak akkor vágj bele életed egyik legnagyobb bulijába: a házasságba és a gyerekvállalásba. Amikor hiteles felnőttként tudsz élettapasztalatokat továbbadni munka, barátok, pénzügyek és szerelmek kapcsán. A rossz hír az, hogy ez az esetek 99 százalékában nem így történik, a jó hír viszont az, hogy ettől függetlenül párhuzamosan mindegyik területen fejlődhetsz, ha akarsz, és teszel érte.

Sokan a családalapítás során ismerik meg hivatásukat vagy tanulnak meg igazán elköteleződni, szívből igent vagy éppenséggel nemet mondani. Maga a döntés nagy lépés az életben, ezért a családalapítás kapcsán egyet lehet javasolni: ne sodródj bele, hanem valóban egy elhatározás gyümölcse legyen. Sok esetben ettől függetlenül is előfordulhat, hogy úgy alakul, hogy nem maradtok együtt, de akkor is könnyebb lesz úgy kezelni a helyzetet, ha a kölcsönös felelősségvállalás és az egymás iránti tisztelet mindig is alap volt, és az is tud maradni.

„Akkor tehát tekintsük át, mi szükséges egy stabil párkapcsolathoz: kölcsönös tisztelet, alkalmazkodás, közös életvitel, jól működő szexualitás és a pénzhez való hozzáállás – hiszen a testnek szükséges ennie is. Mindez ötvözve fejlett gyakorlati és érzelmi intelligenciával, miközben nap mint nap mindent megteszünk azért, hogy a test és a lélek egyensúlyban legyen – mindig egy napig. Kérdésük merült fel a fentiekkel kapcsolatban? Ne nekem tegyék fel, én nem válaszolok. Azt a kérdést, ami megfogalmazódik önökben, tegyék fel az illetékes személynek. Az illetékes személy pedig ott várja önöket este a tükörben.” – Csernus Imre

Amikor már megbántál valaha életedben valamit úgy igazán

A fentiek mind gyakorlati példák, megfogható, leírható, definiálható pontok, de mi van a szívek mélyén? Mi van azokkal a dolgokkal, amelyek nem kívül, hanem egészen mélyen, legbelül történnek? Mindenki életében történt már olyan, hogy valami butaságot tett, amit aztán igyekezett volna kijavítani, ami miatt bocsánatot kért volna, vagy amit nagyon, de nagyon elfelejtett volna. Az ilyen helyzetek miatt utálom a romantikus filmeket, mert ott minden úgyis megoldódik (egy kivétel talán Az ördög Pradát visel, ahol végül csak szakított a szerelmespár), úgyis elérik azt a gépet, amivel a szerelmük megy, és minden rendeződik, meg úgyis kiderül, hogy minden csak félreértés volt, és valójában minden a legnagyobb rendben van.

Ám az élet olykor dob olyan lapokat is, hogy nincs minden rendben, sőt már soha az életben nem lesz rendben. És hiába szeretnéd, nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, mert annyira durván közbeszól a sors, hogy kivitelezhetetlen.

Jelenet Az ördög Pradát visel című filmből

Úgy érzem, aki érezte már ezt a tehetetlen, mély szomorúságot, dühöt, ökölrázós sírást, mikor sikoltva átkozol el mindent és mindenkit, de leginkább saját magadat, amiért hittél/nem hittél/léptél/nem léptél/rosszul/sehogy sem döntöttél, és most már ez van, nem lehet mit tenni, na, az már tényleg felnőtt. Illúziók nélkül, csak a tények meztelen valóságával és önmagával összezárva. A valóságban ugyanis nincsenek félmegoldások, féldöntések, megúszós játszmák és sunnyogások.

„Önbizalmat elérni úgy lehet, hogy szembenézünk a félelmeinkkel, és a félelemmel teli konfliktusainkat úgy oldjuk meg, hogy az ebből származó sikerélmény építsen. Vagyis tudatosan ugrok olyan racionális és érzelmi megmérettetésekbe, ami új, ami ismeretlen, amitől félek, teljesen mindegy, hogy öröm vagy fájdalom vár rám. És mindezt csak ma tehetem meg. Tudván azt, hogy mindezt önmagamért teszem. Az ilyen megmérettetések megoldása után születik meg a felnőtt férfi meg a felnőtt nő.” – Csernus Imre

És a módszer, amely mindegyik területen segíthet

„Biztos van mit tenni, mert olyan nincs, hogy nincs megoldás…” Ez az én jelmondatom, hiszek is benne, és minden területen így élem az életemet. A nehéz döntésekben is, a könnyed napokon is. Az első és legfontosabb az, hogy képesek legyünk dönteni, ha nehéz a helyzet, és inkább addig vállaljuk fel a döntést, amíg rajtunk áll. Ha nem tesszük, a körülmények úgyis megteszik helyettünk, és az ritkán vidám – akkor szokott jönni a fent említett verzió az ezerszer megbánt és visszafordíthatatlan szituációkkal… Viszont azzal is kezdeni kell valamit. Az élet ugyanis megy tovább, a percek, az órák, a napok telnek, és mi sem állhatunk meg, bármennyire is szeretnénk.

Ilyenkor egyetlen megoldás segít: szorítsd össze a fogad, és bírd ki, amíg ki kell bírni. Közben lehet új terveket gyártani, tovább dolgozni azon, hogy jobb legyen, azon semmiképp sem érdemes, hogy másnak árts, mert azzal csak egyre lejjebb rántod saját magad a szakadékban.

Ha viszont a legnagyobb összeomlás közepén képes vagy meglátni, hogy lehet egy picivel is jobb neked vagy a másiknak, és képes vagy tenni is ezért, azt az univerzum a legnagyobb erőkkel fogja támogatni. Nem vagyok egy ezoblabla nő, de ezt igenis minden körülmények között vallom, mert tapasztalom, hogy minden szeretettel indított cselekedet és döntés a legnagyobb segítséget kapja odafentről.

Anyáink és nagyanyáink bölcsessége volt ez, amellyel a nők már évezredek óta igyekeztek a családjukért, a gyermekükért a lehető legtöbbet megtenni. És úgy érzem, hogy én is ezt tanítanám a gyerekemnek. Milliónyi lenyelt könnycsepp, visszafogott bánat és mosollyal takart szomorú arc tanítása ez, akik mind tűrtek, ha muszáj volt, azért, hogy utána, amikor eljön a cselekvés ideje, kiállhassanak azért, amit igazán szeretnének, ami a valódi céljuk, és ami előbbre mozdítja az eseményeket, nem pedig vissza. Ezekből az el nem sírt könnyekből, ki nem tombolt indulatokból ugyanis olyan szintű akarat és elhatározás tud születni, olyan mértékű teremtő erő, bátorság és olykor a legváratlanabb helyen barátra találó, magasabb szintű, szereteten alapuló szemlélet, amely világokat képes megmozgatni. És ez nem hollywoodi sztori. Ez történelem – családoké és népeké. Ez az élet maga.

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!