A láthatatlan munka csapdája – biztosan mindig jó, ha „eltartanak”?

Hírek

Oszd meg másokkal is

Apa mosdik, anya főz

Nem késik azonban a jó háziasszony/ Illő, hogy urának ennivalót hozzon

Sokunkra még porosságában is idillikusan hathat az a fajta „családi kör”, amikor az apa megkeresi a kenyérre valót, miközben az anya „csak” a háztartást vezeti, és gondoskodik a gyerekekről, pénzt nem tesz le az asztalra (vagy közel sem annyit, mint a főkeresőnek számító házastárs). Vagyis – a vélemények egy része szerint – „nem dolgozik”.

Természetesen változnak az idők, ma már egyre gyakoribb az ettől eltérő felállás. Nagyon sok férfi ugyanúgy cipeli az otthoni terheket, mint párja (például a fűnyírást, ház körüli javításokat valószínűleg ők végzik el gyakrabban – bár tudjuk, nem kizárólagosan, és nem minden együttélésben), és persze nem ritka az sem, hogy a nőnek van jobban fizető állása (vagy állása egyáltalán), így adott esetben a másik fél vállal többet otthon. Az sem szentírás, hogy kinek mit kell vagy nem kell csinálnia: mindenféle felosztás elképzelhető, ami mindkét embernek megfelel. A számok viszont azt mondják, hogy ma még mindig – összességében – a nőkre hárul több teher, és az esetek többségében nem szabad választás nyomán.

Aki végzi, nagyon is látja

Maguk az érintettek sincsenek mindig tisztában azzal, hogy ők láthatatlan munkát végeznek, pedig a háztartás vezetése, a főzés, a hólapátolás, a gyereknevelés vagy akár az önkénteskedés is ide tartozik. Ugyanígy kérdéses az is, hogy a társadalom mennyire becsüli meg őket, az viszont biztos, hogy működésképtelen lenne, ha ezek a munkák elvégezetlenek maradnának – mert igen, nagyon is munkák ezek, aki csinálja őket, tudja, mennyire.

A láthatatlan munka valójában egy szakkifejezés, ami a közgazdaságtan racionális és precíz világából terjedt tovább. 11 milliárd – ennyi órát visz el évente ez a terület az egész országban a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint. Ha ezt az irdatlannak tűnő (vagy nem csupán annak tűnő) tevékenységmennyiséget beemelnénk a hazai össztermékbe, akkor a GDP 25 százalékkal növekedne, vagyis a hétköznapok taposómalmában rengeteg energia és idő megy el olyan munkára, amiből anyagiakban kifejezhető haszon egyáltalán nincsen. Ebből fakad a kérdés, hogy mennyire kifizetődő „stratégia”, ha egy nő (vagy akár egy férfi) a párkapcsolaton belül nagyrészt vagy akár teljes egészében magára vállalja a forintokban nem honorált feladatokat, miközben párja „keresi a kenyeret”.

Még mindig a nőkre hárul több teher, és az esetek többségében nem szabad választás nyomán (Jelenet a Szakíts, ha bírsz című filmből)

Szalmaszálak keresztben

Lívia pénzügyi területen dolgozott, mielőtt megismerte gyereke apját. Volt egy kis lakása, aminek az árát többéves külföldi munkával hozta össze. Nem élt nagy lábon, de az alapokhoz szükséges egzisztenciája megvolt. Harmincöt elmúlt, amikor megismerkedett Attilával, és hamar várandós lett. A férfihez költözött, az ő lakását pedig kiadták – mint később kiderült, jóval áron alul. Párjával teljesen természetesnek érezték, hogy otthon marad a kisfiúval három évig, és vezeti a háztartást. Aztán elérkezett a pillanat, amikor a gyerek közösségbe került, és Lívia álláskeresésbe fogott. „Attila azt ismételgette, hogy ne nézzem, mennyit kereshetek. Szerinte két dolog a fontos, hogy tudjam hozni és vinni a gyereket az óvodába, illetve hogy ne húzzák a szájukat, ha táppénzre kell menni a kisfiúval. Lényegében kimondta, hogy ő majd túlórákat vállal, és esténként privát munkákat is elvégez a műhelyében, előteremti a pénzt, addig én csak foglalkozzak a gyerekneveléssel és a háztartással.” Lívia hamar szerzett munkát egy cégnél, ahol nem hajtották túl az alkalmazottakat, viszont cserébe a fizetést is szűken mérték. A háztartási munkák viszont valahogy „rajta ragadtak”: nagy úr a megszokás.

A kapcsolat később romlani kezdett, az utolsó években már csak a gyerek tartotta egyben. Aztán eljött az a pont, ahol már ő sem segített, és a pár úgy döntött, hogy külön folytatják. Lívia összecsomagolt, és átköltözött a lakásába. A gyerek közös felügyelet alá került, vagyis tartásdíjra nem számíthatott. Ekkor szembesült a képlettel: Attila számláján az együtt töltött évek alatt felhalmozódott pár millió forint gondosan lepapírozva, neki viszont semmi nem járt, és a volt párja keresetéből megvásárolt értékes műszaki cikkek közül sem vihetett magával semmit. „Logikusnak hangzik, hogy ezek a saját dolgai. Csak ehhez hozzátartozik, hogy ezt a pénzt nélkülem nem tudta volna megkeresni, hiszen a munkához idő kell, azt meg én biztosítottam neki azzal, hogy egy szalmaszálat sem kellett keresztbe tennie otthon.”

Lívia helyzete azóta normalizálódott. Új, valamivel jobban fizető állása van, mellette mellékállásban dolgozik, hogy ne nullázódjon le hónap végére. Azt nem engedheti meg magának, hogy ne legyen magánnyugdíjpénztára, hiszen hosszú évekig nagyon rossz fizetést kapott. Olyan plazmatévéje, amit a volt párja vett magának együttélésük alatt, továbbra sincsen. Viszont azt a bosszúhadjáratot megúszta, amivel Anett szembesült, miután fellázadt „kakaókevergető” szerepköre ellen.

Nemcsak a gyerek közös, a gondozása is!

Anett eredetileg pedagógusként végzett, de pont a szakma anyagi meg nem becsültsége miatt nagyon korán váltott: egy multinál helyezkedett el, ahol pár év alatt lassan, de biztosan elindult felfelé a szamárlétrán. Közben megismerkedett Sanyival, a jól kereső bankszakemberrel. A huszonéves lány úgy gondolta, megérkezett az óriási, sírig tartó szerelem. Pár hónap után babát vállaltak, a pici születése azonban sajnos nem volt zökkenőmentes, a baba fejlesztésre szorult. Anett energiáit ettől a perctől kezdve ő kötötte le, még gyógypedagógusi diplomát is szerzett. Pár év múlva aztán megszületett a második gyerekük is, Anett pedig nem ment vissza dolgozni, hanem berendezkedett arra, hogy „csak” a gyerekekkel foglalkozik. Sanyi rengeteget keresett, szakadatlan dolgozott, sokszor éjfélkor ért haza, Anett viszont minden energiáját a két kisgyerekbe és a háztartásba fektette. Logikusnak tűnt, hogy ez a felosztás mindenkinek jó. Pár alkalommal szóba került ugyan, hogy Anett visszamegy dolgozni, de ez a terv rendre meghiúsult: a nő egyszer ment el részmunkaidős munkába, de Sanyi nagyon gyorsan meggyőzte, hogy „otthon nagyobb szükség van rá”.

Sokáig a nő is úgy érezte, jó ez így, egy idő után viszont „kiemelte a fejét a gyerekek közül”, és javasolta Sanyinak, hogy kettesben, párként is csináljanak valamit. A problémák itt buktak ki: Anett nem érezte, hogy közelebb kerülnének egymáshoz attól, hogy a közös éttermi vacsora alatt Sanyi a mobilját bújja. Párterápiába is eljutottak, de ez sem használt: váltak.

Az sem szentírás, hogy kinek mit kell vagy nem kell csinálnia (Jelenet a Szakíts, ha bírsz című filmből)

Anett ekkor döbbent rá, hogy egzisztenciális értelemben neki befellegzett. „Nem volt állásom, nem volt nyugdíj-előtakarékosságom. Tizenkét hosszú éve hivatalosan nem voltam jelen a munkaerőpiacon. Sanyi a közműszámlákat végig a saját nevén tartotta, házassági vagy együttélési papírunk nem volt.” A férfi különböző jogi csűrés-csavarásokkal elérte, hogy a lakás és a gyerekek is nála maradhassanak. Még tartásdíjat is követel, pedig több tízszeres különbség van kettejük jövedelme között.

Anett jelenleg Franciaországban dolgozik, időnként hetekig nem jön haza, az anyagiak miatt egyelőre nem lát más megoldást. A mai eszével világosan látja, hogy teljesen más döntéseket kellett volna hoznia. „Élénken él bennem egy eset abból az időből, amikor már egyértelmű volt, hogy szétmegyünk – meséli. – Akkor azt mondtam Sanyinak, én meg voltam arról győződve, hogy biztonságban vagyok. Sanyi erre csak hűvösen annyit válaszolt, hogy abban is voltál. Csak most elrontottad.”

Létezik hatalmas, mindent felülíró tanulság? Ezen magam is gyakran elgondolkozom, amikor hajnali ötkor kelek, hogy dolgozzak még „gyorsan valamit”, mielőtt felkeltem a gyerekeket, és elviszem őket iskolába. Akkor is eszembe jut, amikor – home office-ban – délután négyig végeznem kell a házimunkával és a kenyérkereső tevékenységekkel egyaránt, hiszen utána már igyekszem az energiáimat a gyerekeimre fordítani. Tudnék panaszkodni, mint ahogy rajtam kívül még nagyon-nagyon sokan tudnának, hiszen az energiái mindenkinek végesek. Ha valakinek nem természetes, hogy maga is végezzen házimunkát, elmenjen a gyerekekért és hasonlók, elég nehéz rávenni. És ettől még persze a másik megcsinál mindent, hiszen nem szeretne koszos lakásban élni csak azért, mert nem igazságos a felállás.

Talán egy jó tanácsot mégis mondhatunk: csak annyit vállaljunk, amire vélhetően nem fogjuk azt mondani évek múlva, egy másik helyzetben, hogy aránytalan volt, és megbántuk. Ha pedig nincs kiút a csapdahelyzetből, lehet, hogy ez mégsem a mi kapcsolatunk.

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!