84 éves lett Alain Delon, az európai film legvonzóbb férfiarca

Hírek

Oszd meg másokkal is

Az utóbbi időben valamiért nem érkeznek túlságosan szívderítő hírek Alain Delon felől. Csak néhány jellemző példa:

  • Egyik nyilatkozatában elárulta, hogy a Marine Le Pen vezette francia szélsőjobboldali párt, a nacionalista, bevándorlásellenes és euroszkeptikus Nemzeti Front (ma már: Nemzeti Gyűlés) lelkes támogatója (mondjuk aki az elmúlt évtizedekben követte a színész közéleti témájú megszólalásait, annak ez nem okozhatott túl nagy meglepetést).
  • Két évvel ezelőtt egy másik, kimondottan borús hangulatú interjújában többek közt azt fejtegette, hogy hánynia kell ettől a világtól, és minden sajnálkozás nélkül fogja maga mögött hagyni, ha majd eljön az idő. Ami egyébként már nincs is olyan messze.
  • Ugyanitt arról is beszélt, hogy úgy érzi, véglegesen egyedül maradt: csaknem minden barátját, minden egykori szerelmét elveszítette már, és nem talál egy alkalmas nőt, aki elkísérné a végső pillanatig (igaz, állítása szerint jelentkező azért akad bőven, amit készséggel el is hiszünk).
  • Még örömmel forgatna, ám erre egyre kevesebb esély mutatkozik. Noha a közelmúltig még tervben volt egy La maison vide munkacímen futó film vele és Juliette Binoche-sal a főszerepekben, azt a stúdió végül minden különösebb indoklás nélkül elkaszálta.
  • Ugyan idén tavasszal megkapta Cannes-ban az Arany Pálma életműdíjat, az sem zajlott éppen zökkenőmentesen: egy amerikai feminista szervezet, a Women and Hollywood petícióban tiltakozott a kitüntetés ellen az agg francia sármőr korábbi „nőgyűlölő, homofób és rasszista” kijelentései miatt
  • Néhány hónapja pedig enyhe agyvérzésen esett át, de szerencsére már jobban van.    

Alain Delon a 2019-es Cannes-i Filmfesztiválon (Fotó: Hussein/WireImage)

Szóval itt tartunk most. Alain Delon 84 éves, több mint 50 éve van a pályán (habár az is tény, hogy a 2008-as Asterix az olimpián óta nem csinált mozifilmet), és noha máig a huszadik századi francia mozi legemblematikusabb és legvonzóbb arcának számít, soha nem volt egyszerű eset. Az iskolát már 14 évesen otthagyta, a francia haditengerészettől fegyelmezetlensége és balhéi miatt idő előtt leszerelték, és befutott filmsztárként is megmaradt nehezen kezelhető, öntörvényű figurának, aki nem csak polgárpukkasztó vagy éppen botrányos nyilatkozataival hívta fel magára a figyelmet: a hatvanas-hetvenes években három testőre is meglehetősen rejtélyes körülmények közt halt erőszakos halált, amiben a gyanú szerint maga Delon, valamint az ő állítólagos alvilági kapcsolatai is szerepet játszhattak.

Ehhez képest már szinte semmiség, hogy 1969-ben egy olasz újságíró megtámadásáért négy hónapos börtönbüntetésre ítélték. A színész a nőügyeivel is állandó témát szolgáltatott a bulvársajtónak: kiváltképp a Romy Schneiderrel való viharos kapcsolata foglalkoztatta a közvéleményt, ami érthető, hisz akkoriban, a hatvanas évek elején nemigen akadt náluk szebb, tehetségesebb és fényesebb jövő előtt álló fiatal európai színész a filmvásznon.   

Alain Delon és Romy Schneider a Medence forgatásán (fotó: Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images)

Bár kétségtelen, hogy Delon botrányhősként, francia nemzeti intézményként és nemzetközi playboyként is igen figyelemre méltó személyiség, azért elsősorban mégis inkább filmszínészi kvalitásai miatt rajongunk érte. Pályafutása fél évszázada alatt gyakorlatilag minden műfajban kipróbálta magát a kosztümös kalandtól a kemény bűnügyi filmeken át az erotikus thrillerig, arisztokratikus megjelenésével, romlott angyalarcával, átható, megfejthetetlen baziliszkusztekintetével és fajsúlyos színészi jelenlétével pedig még a gyengébben sikerült filmjeiben is emlékezetes produkciót nyújtott. Noha egy ennyire nagy és gazdag életműből nehéz kiválogatni a csúcspontokat, azért mi mégis tettünk egy próbát. Szóval íme, szerintünk ezek a születésnapos Alain Delon legjobb filmjei.

Rocco és fivérei/Ragyogó napfény (1960)

Ugyan az ifjú Delonnak már korábban is voltak kisebb-nagyobb sikerei, az igazi nagy nemzetközi áttörést az 1960-as Rocco és fivérei, valamint az ugyanabban az évben megjelent Ragyogó napfény hozták meg számára. Az olasz neorealizmus-pápa, Luchino Visconti által rendezett Rocco és fivérei egy Milánóban szerencsét próbáló dél-olasz család hiábavaló küzdelmét és tragédiáját festi le komor színekkel, míg a leginkább szövevényes lélektani krimiként meghatározható, Delon félmeztelen felsőtestével gyakran feldobott Ragyogó napfény pedig a felső tízezer világát mutatja be; utóbbi egyébként ugyanazon Patricia Highsmith-regény, a Tehetséges Mr. Ripley alapján készült, mint az azonos című 1999-es film Matt Damonnal és Jude Law-val.

(Aki pedig Delon és Visconti további együttműködésére is kíváncsi, annak ajánljuk A párduc című kosztümös románcot, a pompa és a kellem mesterművét, amelyről ma sem tudjuk eldönteni, Delon vagy Claudia Cardinale nyeri-e benne a szépségversenyt.)

Napfogyatkozás (1962)

Idegtépően lassan és látszólag céltalanul csordogáló anticselekmény, elidegenedés, kiüresedés és szürke-fekete sivárság: Antonioni 1962-es filmje nem könnyű darab, és a bemutató idején sem részesült egyértelműen pozitív fogadtatásban, azonban ma már ez is valódi klasszikusnak számít, ami egyrészt a pazarul fényképezett római kulisszáknak, másrészt meg a folyamatos nyomasztás közepette is ragyogó Alain Delon–Monica Vitti párosnak köszönhető.

A fekete tulipán (1967)

Mai szemmel nézve is tökéletes vasárnap délutáni kosztümös kalandfilm a 19. századi francia cape et d’épée-lektűrök modorában, amelynek egyébként ettől függetlenül nem sok köze van a hasoncímű Alexandre Dumas-regényhez. Alain Delon talpig feketében pont úgy néz ki itt, mint egy Robin Hoodba oltott Zorro, vív, lovagol, csilláron lendül (jó, lehet, hogy azt pont nem csinálja, de akár csinálhatná is), legyőzi a gonoszt, oltalmazza a gyengét, szerelembe esik, és még a saját ikertestvérét is eljátssza; hát mi kell még?

A medence (1969)

Ha valamiért tényleg csak egy filmet lehetne választani Delontól (és egyúttal Romy Schneidertől), akkor minden bizonnyal a Medence mellett tennénk le a garast, ugyanis ez a fojtott hangulatú, feszültségektől terhes, szexuálisan túlfűtött, hátborzongató kamaradrámába csomagolt erotikus thriller semmit nem vesztett az erejéből és a frissességéből az elmúlt négy évtizedben. Ráadásul akkor is kitűnő választás, ha egyszerűen csak csodás környezetbe komponált szép és gyakran alulöltözött embereket szeretnénk nézegetni két órán keresztül.

Borsalino (1970)

Minden idők egyik legdrágább és legnépszerűbb francia filmje, amelyben együtt játszik a korszak két legnagyobb férfisztárja, Alain Delon és Jean-Paul Belmondo; hát lehet ez rossz? Tulajdonképpen igen, hisz Jacques Deray néhol kissé bugyuta gengszterkomédiája korántsem makulátlan alkotás, azonban a két főszereplő összjátéka, karizmája, lazasága és fantasztikus ruhatára bőséggel kárpótol minden apró (vagy kevésbé apró) hibáért.

A cikk Forrása

Oszd meg másokkal is

Szólj hozzá!